Továbbra is nagyon szeretem a sorozatot!

Bár hivatalosan egy epizód még hátra van, mielőtt téli szünetre vonulna a sorozat, az mégiscsak az idei hiper-mega-szuper négy részes crossover felvezető epizódja lesz, így úgy éreztem, most van itt az ideje annak, hogy megfogalmazzak egy kritikát a második évad eddigi epizódjairól. Mostanában sajnos sok sorozatban voltam kénytelen csalódni, hiszen a zseniális első évadjuk után egy igencsak hullámzó minőségű második etapot produkáltak – hello, Empire – ráadásul a Supergirl esetében ez a veszély hatványozottan fennállt, hiszen a CBS után már a The CW műsorán fut, amely csatorna legtöbb szériája mint tudjuk, képes eléggé összekuszálni a szerelmi szálakat. Ehhez képest nagy örömmel jelenetem, hogy semmiféle negatívumot nem vettem észre a csatornaváltással, továbbra is ugyanolyan szerethető a Supergirl, mint korábban. Néhány változás azért természetesen eszközölve lett, ám ezek is jól sültek el, és bár tény, hogy egyes szálaknál már előre sejteni lehet, hogy mégis hova akarnak eljutni az írók, de ez engem cseppet sem érdekel, amíg ennyire jól tudják tálalni mindezt.

A továbbiakban természetesen, ahogyan azt már megszokhattátok, spoileresen fejtem ki a véleményemet a látottakról! Ha még nem láttátok, akkor javaslom tartsatok egy gyors darát, aztán gyertek vissza. 🙂

Idén is kaptunk egy nagy átívelő szálat a Cadmus személyében, akik még elszántabbnak látszanak, mint Kara rokonai, és ez különösen igaz a Luthor testvérek anyjára, aki ugyebár a szervezet vezetője. Míg tavaly Kara nagynénje hamar megmutatta az emberi oldalát, ezzel kvázi hamar összetettebbé és egyben bonyolultabbá vált a harc a két oldal között, addig most ez egyáltalán nem mondható el. Lilian Luthor egy, a velejéig romlott embernek tűnik, ám én mégsem tudom őt teljes mértékben utálni, legalábbis addig semmiféleképpen sem, amíg az írók nem ásnak mélyebbre, a legutóbbi részben ugyanis megemlítette, hogy tulajdonképpen azért állt a Cadmus élére, mert úgy érezte, hogy a gyermekei élete akkor fordult rosszra, amikor megjelent Superman. Mivel én még nem néztem meg a Smallville-t, és a DC Univerzum történéseivel sem vagyok túlságosan tisztában, ezért nem tudom, hogy mennyire helytállóak Lilian szavai, mindenesetre én szívesen megismerném jobban is a karaktert, akit egyébként Brenda Strong zseniálisan alakít. Álmomban sem gondoltam, hogy a Született Feleségek után képes ő egy ennyire merőben már szerep megformálására is.

Az érdekes főszál mellett a coming out téma is kiemelt szerepet kapott idén a sorozatban, amiért én teljesen odáig voltam, meg vissza. Amikor a nyár végén kiderült, hogy az írók erre készülnek, a nézők többsége szentül meg volt győződve arról, hogy Winn lesz a “szerencsés”, amiben kétségkívül én is láttam rációt, de őszintén szólva nem lett volna túlságosan hiteles, ha végül Winn csak most jön rá, hogy ő valójában meleg, hiszen míg a legelején Kara-ba volt belezúgva, addig később jött Italia Ricci zseniális karaktere, Siobhan, akivel ugyebár volt egy futó kalandja… Logikusan gondolkozva csakis Alex jöhetett szóba, aki ugyan flörtölt egy kicsit a sok problémát okozó Maxwell Lorddal, de ez sosem lett tovább fejtve. Éppen ezért, bár nem ért hatalmas meglepetésként, ám annál nagyobb lelkesedéssel néztem végig a folyamatot, ahogy Alex számára is egyre jobban tudatosultak az érzései. Eddig is egy nagyon jó karakternek tartottam őt, de ezzel csak még inkább belopta magát a szívembe, és nem feltétlenül a coming outja miatt, hanem azért, mert végre láthattuk őt egy kicsit elesettként is, mégis végig megmaradt annak a karakán Alexnek lenni, ahogyan megismertük őt. Uh, belátom, egy eléggé kesze-kuszán fogalmaztam az imént, de, hogy megnézitek a részeket, akkor egészen biztosan magatok is rájöttök, hogy mire is gondoltam illetve írtam. Azt pedig csak zárójelesen jegyezném meg, hogy Maggie visszautasítása nem volt végleges, és előbb vagy utóbb összejönnek, Alex mellé ugyanis pontosan egy olyan bevállalós ugyanakkor racionális lány való, mint Maggie!

De persze nem csak a Cadmus és Alex szerelmi életéről esett szó az eddig eltelt hét epizódban, hanem láthattuk többek között James szárnypróbálgatásait is Guardian vagyis Őrzőként, de ez még annyira gyerekcipőben jár, hogy jelen pillanatban nem is szándékozok többet írni róla, hanem ejtsünk inkább néhány szót Daxamról származó Mon-Elről. Vele kapcsolatban fedeztem fel egyébként a mostani évad legtöbb olyan eseményeit, amelyek végét jó előre sejteni lehet. Gondolok itt például a szuperhősködéshez való hozzáállásához, de a Kara-val való kapcsolata is szinte előre borítékolható. A kezdeti ellenszenvük hamar szimpátiává csapott át, sőt Mon-El már most láthatóan többet érez Kara iránt, én pedig nagyon félek, hogy ha ők ketten végül összejönnek, akkor odavesznek a kettőjük között lévő sziporkázó csipkelődések, amelyek mindig mosolyt csalnak az arcomra.

Értékelés: 8/10.

Az első évadhoz képest a minőség tehát egyáltalán nem csökkent, szóval a nyolc pontot továbbra is megérdemli a sorozat. Egyetlen negatívumot tudok csak felhozni a költözéssel, mégpedig Cat távozását. Őrülten hiányzik számomra a karakter, különösen a Kara-hoz fűződő kapcsolata miatt: nagyon szerettem azokat az epizódok vége felé játszódó jeleneteket, amikor mindig “kibeszélték a történeseket” ezzel levonva a tanulságokat, miközben egymás fejlődésére nagyon is hatással voltam. Már-már szinte anya és lánya viszont véltem felfedezni, ezt pedig sajnos semmi sem képes pótolna. Na és persze Cat fergeteges beszólásait sem. Szerencsére a stáb azon dolgozik, hogy minél hamarabb visszahozhassák Calista Flockhartot, én pedig már nagyon várom Cat felbukkanását. 🙂