Továbbra is nagyon ütős a sorozat.

Amikor már azt hittem, hogy ennél nem lehet feljebb – vagy a mi esetünkben pontosabb megfogalmazás a lejjebb – az írók ismét bebizonyították mennyire kreatívak tudnak lenni, hiszen olyan cselekményeket láthattunk a második szezonban, amelyek csak még jobban formálták és árnyalták a szereplőinket. Ismételten sikerült egyeseket megkedvelnem, de a másik végletre is volt példa, akad ugyanis egy olyan karakter, akit már nem nagyon tudok elviselni. Unatkozni tehát ezúttal sem volt időm az intenzív darálás alatt, amit én egyáltalán nem sajnálok, sőt.

Figyelem! Ahogy az lenni szokott, a továbbikban spoileresen fogom kivesézni a látottakat.

Kezdjük is az általam legjobban szeretett Fiónával, akivel ezúttal is hihetetlen utat járt be az évad során. Míg a Jimmy-vel való kapcsolata eléggé megrekedt egy szinten, ráadásul ahhoz képest, hogy nem nagyon jutottak dűlőre, eléggé elhúztak ezt az egészet, addig az életének további pontjai pörögtek ezerrel. Ez leginkább Monica visszatérése után következett be, amikor Fiona ismét esélyt kapott arra, hogy csakis saját magával foglalkozzon, így miután letette az érettségit, tovább szerette volna alakítani jövőjét azáltal, hogy főiskolára jelentkezik, erre tessék, Monicának köszönhetően ismét beütött a krach, és minden Fiónán csattant. Rettentően sajnáltam szegény lányt, ráadásul Emmy Rossum színészi játéka ezúttal is pazar volt.

De nem csak Monica volt a Gallagher család egyetlen parazitája ebben az évadban, Frank édesanyja is egyértelműen megérdemli ezt a címet, ám ha választanom kellene közülük, akkor Monica kerülne ki győztesként. Az ő betegsége, a bipoláris depressziója ugyanis az egész családra kihatással volt, arról már nem is beszélve, hogy mennyire meggondolatlanul cselekedet például azzal, ahogy lenyúlta a megtakarított pénzt.  Ezzel szemben Peg leginkább csak a fiát, Franket piszkálta, igaz őt állandó jelleggel. Peg és Monica jellemvonásainak köszönhetően részben megértem, hogy miért is vált olyan emberré Frank, amilyennek a kezdettől ismerjük, vagyis az íróknak sikerült remekül árnyalniuk a karaktert, amit valóban öröm volt nézni.

A történetszálak szempontjából logikusan felépített szereplők mellett sajnos akadt egyvalaki, akinek a viselkedését nem tudtam mire vélni, és ez nem más, mint Lip. Karen terhessége és a lány iránti túlzott függősége nyilvánvalóan közrejátszott abban, hogy kvázi megkérdőjelezzen minden addigi cselekedetét és végül arra az elhatározásra jusson, hogy otthagyja a középiskolát, mégsem tűnt számomra logikus lépésnek, pláne annak fényében, hogy mindenki próbálta észhez téríteni. A legabszurdabb mégis az volt, hogy még azután is kitartott az elhatározása mellett, miután kiderült, hogy a gyerek nem az övé. Karen egyébként most már tényleg túl messzire ment a cselekedetivel, semmi mentsége nem lehet arra, ahogyan elutasította a gyerekét. Mostanra ő vált számomra sorozat legutálatosabb szereplőjévé, így nagyon remélem, hogy a távozása végleges lesz.

Ami a többieket illeti, nos, ezúttal sem jutott túlságosan sok játékidő a számukra, és ez leginkább Ian esetében zavart, ugyanis míg az előző évadban a Mandy-vel való barátsága, addig most a Mickey-hez fűződő kapcsolata miatt találtam nagyon érdekesnek egyben szerethetőnek, szóval remélem a továbbiakban több képernyőidőt kap majd a srác. Carl és Debbie is aktívan kitöltik ám a rájuk szánt időt, akik a saját korosztályuknak megfelelő problémákkal küszködtek. Debbie egyébként már most nagyon érett kislánynak tűnik, az őt megszemélyesítő Emma Kenney pedig nagyon szimpatikusnak tűnik a számomra. Szerintem egy-két évad múlva már sokkal nagyobb kaliberű sztorit is nyugodtan rá lehet majd bízni.

Értékelés: 9/10.

Mindent összevetve bár ismét egy nagyon jó évadon vagyok túl, de Lip karakteridegennek tűnő cselekedetei illetve a Fiona-Jimmy kapcsolat ellaposodása miatt mégsem tudtam maximális pontot adni a látottakra, erős kilencest azért mindenképpen. Ettől függetlenül sorozat iránti lelkesedésem egyáltalán nem csökkent, szóval amint az időm engedi, bele fogok kezdeni a harmadik évadba is. Két dolgot remélek csupán a folytatástól: egyrészt Karen ne térjen vissza, másrészt Ian kapjon nagyobb teret. Ha ez a kettő teljesülni fog, akkor ígérem nem fogok panaszkodni. 🙂