Reign (Az uralkodónő): A negyedik és egyben utolsó évadról

A fináléval kapcsolatban maradt sajnos bennem némi tüske…

Ez a nap is elérkezett, amikor is utoljára írhatok értékelést az egyik kedvenc sorozatomról, ráadásul nagy bánatomra nem tudok teljes mértékben pozitívan nyilatkozni az utolsó évaddal kapcsolatban. Tulajdonképpen azt is mondhatnám, hogy az előző szezonokhoz hasonlóan jártak el az írók, vagyis míg törekedtek a tökéletességre, addig számtalan hibát ejtettek a történet során, de persze az sem tett jót a sorozatnak, hogy ennyi udvart próbáltak a középpontban tartani. Mégis minden hibája ellenére egész jól volt felvezetve az évad, hogy aztán a végén keményen odacsapjanak. Az utolsó percek pedig nos, eléggé bicskanyitogatóra sikeredtek, még annak ellenére is, hogy megértettem valódi célját…

A három helyszínessé lépésnek megvoltak a maga előnyei és hátrányai. Egyrészről míg a korábbi játékidőnek jóformán csak a harmada jutott Mary vagy éppen Catherine udvarára, addig kellően érdekes sztorikat meséltek el az írók, ráadásul egész jól lavíroztak a három ország között, az átjárásokat pedig különösen szerettem. Ugyanakkor hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem voltak meg ennek a maga buktatói, hiszen amikor az egyik udvarban lankadt, vagy már-már tényleg kissé unalmassá vált a sztori, az erősen magával rántotta a többi udvar eseményeit is.

És akkor, ahogyan az lenni szokott, a továbbiakban még egyszer utoljára spoileresen folytatom tovább a kritika írását!

A három udvar közül, ha választanom kellene, akkor egyértelműen Elizabeth történetét mondanám a leggyengébbnek, és egyben legértelmetlenebbnek. Míg a politikai döntései alapján egy nagyon erős és független királynőként mutatkozott, addig a szerelmi életében ezúttal sem láttam túlságosan sok logikát. Konkrétan ugyanazt a hibát követte el, mint az előző évadban, Gideon által ismét egy olyan emberbe szeretett vele, akivel semmiféle jövője nem lehet. Ettől függetlenül én tényleg drukkoltam a boldogságuknak, mert amellett, hogy mindketten megérdemelték volna, még aranyosak is voltak együtt, de végül a sors, vagyis inkább Narcisse közbeszólt. Az elején egyébként egyáltalán nem sejtettem, hogy így fog bosszút állni Lola haláláért, aztán ahogy egyre több dologra fény derült, úgy vált egyre egyértelműbbé a terve. Nos, eléggé kreatív és azt hiszem méltó bosszút választott, amivel valamilyen szinten egyet is értettem ugyanakkor meg nem is.

Elizabeth mellett Mary sem volt néha a helyzet magaslatán. És igen, itt is kitérhetnék a hirtelen szerelembeesésekre vagy éppen kiszeretésekre, de ha jobban belegondolok, Mary ezúttal nem hazudtolta meg önmagát, hiszen az eltelt négy év alatt sokszor előfordult ez. Gondoljunk csak bele, a legelején Francis után Bash iránt kezdett táplálni gyengébb érzéseket, végül mégis Francist választotta, aztán jött Condé, Francis halála után pedig Gideon. Persze minden alkalommal próbálták az írók megalapozni ezeket a szerelmi szálakat, amelyeket a legtöbb esetben sikerült is, ám most mégsem sült el a legjobban. A legbosszantóbb az egészben, hogy Mary és Darnley véleményem szerint igenis jó párost alkothattak volna, de a körülmények mindig úgy hozták, hogy folyamatosan kételkedtek egymásban, aminek meglett az eredménye. És nyilvánvalóan azt már mondanom se kell, ha nem indulnak meg ezen események láncolata, könnyen lehet, hogy Mary sorsa sem úgy ért volna véget, ahogy. Mindenesetre Darnley illetve az édesanyja személyében Mary kétségkívül remek kihívót talált, és kellően érdekes helyzeteket kreáltak egymásnak, a megoldások kigondolásával és végrehajtásával pedig Mary még inkább erős és független uralkodónővé vált, ezért is viselt meg annyira az utolsó jelenet.

A három erős női karakter közül egyedül Catherine maradt meg a legracionálisabbnak, és ez tényleg igaz a teljes négy évadra. Mary távozásával ugyanakkor egy kicsit mintha megpuhult volna a karakter, és nem vitt véghez olyan nagy kaliberű és erkölcsileg megkérdőjelezhető dolgot, mint korábban, amit picit sajnáltam. Ettől függetlenül továbbra is ő szállította a minőséget a francia udvaron belül, a Narcisse-al való szövetségese pedig egyértelműen előnyössé vált mindkét karakter számára. Szükség is volt rájuk, Francis testvérei ugyanis nem váltak számomra kellően érdekes karakterré. Bármennyire is próbáltam, továbbra sem sikerült megkedvelnem Charlest, bár a nővére Leeza még kiállhatatlanabbnak bizonyult. Egyedül Henry-t sikerült megkedvelnem, bár ez sem valósult volna meg, ha nem mutatják be az egyik epizódban a valódi érdeklődését a női kiegészítők iránt. Ezáltal sikerült elmélyíteniük a karakter a szememben, és végre nemcsak egy dacos kis herceget láttam, akire nagyon ráférne némi atyai tanács vagy helyreigazítás – ugyanez igaz Charlesra is – hanem egy olyan gonddal küszködő fiatal fiút, amit a társadalma nem nagyon ért meg, pláne abban az időben.

És ha már szót ejtettem Catherine gyerekeiről, nem szabad megfeledkeznem Claude-ról sem, aki nagyon szép utat járt be az évek alatt, és egyértelműen most csúcsosodott ki igazán. Sajnáltam ugyan amiért zsákutcába futott a kapcsolata Leithel, mégis örülök, amiért az érdekházassága Narciss fiával végül több lett. Mondjuk azért egy kicsit haragszom, amiért Leith ennyire könnyedén kikerült a képből, és többet nem is hallottunk a karakterről, pláne annak fényében, hogy milyen fontos mellékszereplő is volt ő. De nemcsak ő esett bele a szórásba, sajnos Greer is, aki bár szinte végig jelen volt az évadban, mégis jóformán elvesztette önállóságát, és szinte csak Mary-nek asszisztált. Persze értem én, hogy kevés ez a 16 epizód, amikor annyi mindent lehetne még elmesélni, én mégis tudtam volna értékelni, ha például egy kicsit több játékidőt kap a Greer és James között kialakuló románc.

Ami pedig az utolsó epizódot illeti, szívesen mondanám, hogy mindenki megkapta méltó befejezését, ám sajnos ez korántsem volt így. Elizabeth és Catherine esetében talán még valamilyen szinten helytálló a felvetés, Mary sorsa azonban több volt, mint felháborító. Amennyi mindenen keresztülment a négy év alatt, egész egyszerűen nem érdemelte meg a halált, az pedig csak súlyosbítja a helyzetet, hogy a saját fia hagyta jóvá a kivégzését. Az erről zajló párbeszéd, ami közte és Elizabeth között zajlott egyébként szívszorító volt végighallgatni, pláne úgy, hogy tulajdonképpen egyértelműen látszott, egyikőjük sem szerették volna, de a körülmények mégis arra sarkalták, hogy megtegyék. Ám az, hogy Mary a bebörtönzése alatt egyszer sem láthatta a fiát, nincsenek szavak erre. Amellett, hogy így megmaradt a történelemhez való hűség, még annyi “értelme” volt Mary halálának, hogy így végre újra együtt lehetett Francissel, mert számára egyértelműen ő volt az igazi. Ezen az utolsó jeleneten pedig nálam is eltörött a mécses, és megsirattam a sorozat végét…

Értékelés: 7/10

Őszintén szólva nyolc pontot szerettem volna adni a negyedik évadra, ám történelem hűség ide vagy oda, nálam mégiscsak kicsapta a biztosítékot az utolsó pár perc, így hét pontnál többet nem tudok rá adni. Mindent összevetve mégiscsak egy remek sorozattal lett kevesebb a palettán, és bár hiányozni fog a sorozat, mégsem sajnálom amiért véget ért. Szép volt, jó volt, de köszönöm szépen ennyi elég is volt. Minden hibája ellenére csakis a jóra fogok visszaemlékezni, a jövőben pedig bátran fogom ajánlani a sorozatot darálásra bárki számára. És mielőtt el nem felejteném, ezúton is szeretném megköszönni a stábnak, amiért ennyire korhű ruhákat és csodálatos helyszíneket kreáltak a sorozatnak! 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.