Továbbra is nagyon ott van a szeren a show.

Az elmúlt évekhez képest idén az időhiány mellett valamiért leszoktam a heti sorozatnézésről, ez alól pedig egyedül csakis a Supergirl volt a kivétel. Olyan szinten magával ragadtak a történések, hogy nem bírtam volna várni több hetet vagy esetleg hónapot, mire egyhuzamban ledarálhatom az epizódokat, ez pedig remélem már előrevetíti számotokra azt a tényt, hogy bizony sok-sok pozitívumot olvashattok majd a e értékelés keretein belül, amit igyekszem majd nem ömlengés formájában átadni nektek. 🙂 Viccet félretéve tényleg nagyon jó szezont zárt ezúttal a sorozat, ami továbbra sem tökéletes, már csak a jó előre sejthető irányzat miatt sem, de ez engem cseppet sem érdekel, amíg ennyire szerethető közegben fogják tálalni nekem az írók az elképzeléseiket.

Az eddigi, visszamenőleg csaknem nyolc éves sorozatnézési szokásaim alapján bizony észrevettem, hogy sok sorozat beleesik abba a hibába, hogy egy 22-23 részes szezont igyekszik egyetlen egy nagy főszállal kitölteni, amihez foggal-körömmel ragaszkodnak a készítők, még akkor is ha már teljesen unalomba fulladt a sztori. Az első évad alapján itt is arra számítottam, hogy végig a Cadmus lesz a középpontban, ám a legnagyobb örömömre ez korántsem volt így, nem igyekeztek a Luthor családhoz köthető történetből mindent kisajtolni, hanem egészen egyszerűen inkább bevezettek egy újabb fő gonoszt, méghozzá Mon-El anyja személyében, akit Teri Hatcher zseniálisan alakított, még Lilian Luthort is könnyedén túlszárnyalta. Meglepő volt egy ennyire könyörtelen szerepben viszontlátni a Született feleségek egykori sztárját, mégis pont annyira jól állt neki ez a karakter, mint az esetlen ámde pozitív személyiségű Susan. Ezzel kapcsolatban egyébként azt mindenképpen sajnálom, amiért Teri és Brenda Strong nem kaptak közös jelenetet, így egy mini reunion nem valósulhatott meg…

Míg tehát a főszálak kellően érdekesek voltak ahhoz, hogy fenntartsák a figyelmemet, addig a show másik mozgató rugójára, a szerelmi szálak alakulására sem lehet egyetlenegy rossz szavam se. Nem is tudjátok elképzelni mennyire boldog vagyok amiért végül nem igazolódtak be a sejtéseim, és a csatorna költözéssel nem járt a romantikus vonal köbre emelése. Minden egyes kapcsolat remekül volt reprezentálva, Rsul itt tényleg mindenki megtalálhatja azt, ami számára a legkedvezőbb, hiszen míg például Alex és Maggie a komolyabb és drámaibb vonalt képviselte, addig Kara és Mon-El inkább a cukiságra gyúrt rá, míg Winn és földönkívüli barátnője valahol a két határ mentén lavíroztak. Tulajdonképpen mindenki előnyt tudott kovácsolni mindebből, még J’onn is, akit csak még inkább árnyalt a M’gannal való kapcsolata. Hirtelen nem is tudnék választani, hogy kinek a boldogságának örültem a legjobban, de mégis választanom kellene, akkor azt hiszem Kara mellett tenném le a voksom, aki nem tündökölhetett teljes pompájában, amíg vissza nem tért egy bizonyos szőke ciklon a fedélzetre!

Ha emlékeztek, az évad első feléről írt kritikámban úgy zártam soraim, hogy remélem Cat Grant mihamarabb visszatér. Nos, erre sajnos csak az utolsó két epizódban került sor, és basszus, annyira zseniális volt az összes jelenet, amelyben benne volt. A remek, odapörkölős beszólásai mellett egyértelműen a Kara-val közös jelenetei csaptak oda igazán. Olyan szinten tanítja a lányt, hogy szerintem sokszor még maga sem veszi észre, Kara mellett pedig én is szó szerint csak úgy ittam a szavait. Ó, és alleluja, az Őrző mellett végre Supergirl személyével is tisztában van kapcsolatban. Bár ha őszinte akarok lenni, szerintem mindig is sejtette, és Kara fondorlatos átverése csak ideig-óráig hatott nála. Remélem, hogy a harmadik évadban is viszontláthatom még őnagyságát!

Az évadzáró vége felé történtekkel kapcsolatban spoileresen értekezem tovább.

A dexamok általi megszállás már jó előre borítékolható volt, én valahogy mégis látványosabb megoldásra voltam felkészülve. Oké, tudom, hogy egy mozifilm kaliberű költségvetéssel rendelkezik a stáb, de én mégiscsak több harci jelenetet vártam volna, többek között az is a kamerán kívül valósult meg, amikor a dexamiak körülvettek minden közintézményeket. Ráadásul Kara és Rhea összecsapása is kissé nevetségesnek tűnt, pláne annak fényében, hogy előtte Supergirl és Superman sokkal látványosabban küzdöttek meg egymással. Superman visszatérésével kapcsolatban egyébként most tényleg nagyon jól megoldották a készítők azt, hogy tulajdonképpen csak a háttérben maradjon, és nem vonta el Kara elől a rivaldafényt. Kíváncsi vagyok, mégis milyen ürüggyel fogják itt tartani a híres unokatestvért, merthogy a hírek szerint nagyobb szerepet szánnak neki a folytatásban. De a legégetőbb kérdés MonEl hirtelen távozásához köthető, akit nagyon remélem, hogy nem most láttunk utoljára. Igazán kijárna Kara-nak egy kis boldogság!

Értékelés: 8/10.

A második évad második fele remekül hozta azt a minőséget, amit az első felvonásban is láthattunk, így nyugodt szívvel kiszórom rá a nyolc pontot. A harci jelenetek elmaradása, MonEl sorsán kívül, egyedül még Alex apjának, Jeremiah hollétét tudnám még esetleg negatívumként megemlíteni, amit remélem hamarosan megoldanak, mert kezdik már egy kicsit túlhúzni ezt a szálat. Ettől függetlenül azt hiszem most már nyugodtan kijelenthetem, a csatornaváltás nem járt minőségromlással, sőt! Ugyanolyan szerethető maradt a sorozat, mint a kezdetek kezdetén. Én tehát nagyon várom az Október 9-ét, amikor a harmadik évad elstartol, addig pedig ha még nem volt szerencsétek a sorozathoz, javaslom tartsatok egy gyors darát.