Shadowhunters: Kritika a zseniális harmadik évad második feléről

Azt hiszem méltón fog búcsúzni a sorozat.

Bár az IMDB is úgy kezeli a “tegnapi napon” adásba került dupla résznek megfelelő zárófilmet, mintha a harmadik évadhoz tartozna, mi rajongók tudjuk, hogy ez nem teljesen igaz, éppen ezért gondoltam, hogy az intenzív darám után gyorsan megírom a véleményem a látottakról, mivel a készítők is a 3×20-as epizódot tervezték eredetileg évadzárónak. A poszt pedig azért is érdekes, mert közel fél év telt el a legutolsó kritikaírásom óta, szóval remélem nem rozsdásodtam be annyira.

De ami a sorozatot illeti, iszonyatosan mérges vagyok most a FreeForm és a Netflix fejeseire, amiért amiért az lett a vége, hogy kaszálni kellett a sorozatot, ugyanis már a harmadik évad első feléről írt kritikában is írtam, hogy a készítők egyre inkább rátaláltak saját magukra, a tetőpontot pedig egyértelműen az évad második felében érték el. Annyi minden történt ebben a röpke tíz epizódban, olyan rég elfelejtett sztorivonalat és karaktereket is elővettek, hogy tényleg néha csak kapkodtam a fejemet, és döbbentem néztem a történéseket. Sőt, még az egyik páros kapcsán is simán képes voltam megbocsájtani az íróknak, ami azért nagy szó, mert én tényleg nagyon ragaszkodtam volna hozzájuk, aztán mégiscsak elérték nálam, hogy elkezdjek kételkedni bennük, a végén pedig beláttam, jobb lesz nekik egymás nélkül.

És az ahogy lenni szokott, a továbbiakban Spoileresen folytatom a továbbiakban az értékelést!

Megmaradva az előző bekezdésem végénél, valószínűleg már sokatok rájöhettetek, hogy Simonra és Maiara próbáltam célozni, ami azért is különös, mert nem is olyan rég még pont azt mondtam, hogy Alec és Magnus mellett ők a sorozat másik biztos pontja. Ehhez képest úgy tért vissza a sorozat a kilenc(!) hónapos szünetet követően, mintha kvázi sose lettek volna együtt. Na jó, azért ez erős túlzás volt, de tény, hogy nagyon látszott rajtuk, hogy mennyire elhidegültek egymástól, és valóban okkal engedték el egymás kezét, amire korábban azt hittem, hogy végtelenül sajnálni fogok, mert mégiscsak nagyon megszerettem a párosukat, de egyértelműen látszott rajtuk, hogy az életük most olyan szakaszát élik, amikor már egyszerűen nem fér bele az, hogy együtt legyenek. Tudom, ez most lehet egy kicsit hülyén hangzik, de teljes mértékben megértem miért hozták meg ezt a nehéz döntést. Azért még a félreértések elkerülése végett, ettől függetlenül továbbra sem látom jó és logikus ötletnek összehozni Simont és Izzie-t, amit eszeveszetten próbáltak összehozni az írók, csak sajnos túl későn. Sokkal több időt érdemeltek volna meg ők ketten ahhoz, hogy megfelelően felvezessék a kapcsolatuk alakulását, amit nem feltétlen kaptak meg, és emiatt bevallom, egy kicsikét dühös is vagyok. Arról nem is beszélve, hogy a közöttük mindig is meglévő szikra és flörtölés könnyedén kihunyhat azáltal, hogy összejönnek, de már úgyiscsak két rész maradt hátra, így hajlandó vagyok szemet hunyni efelett, már csak azért is, mert a többi szálon ezerrel pörögtek az események, a szó pozitív értelmében.

Na jó, a fő irányvonal továbbra is a mentsük meg Clary-t volt, csak ezúttal egy kicsit más szemszögből, amit alapesetben nem is szerettem volna, Allie például remekül megfogalmazta, amiért jár is a respekt, hogy valóban megérdemli Clary azt, hogy mindent és mindenkit visszautasítva, bármi áron megmentsék főhőseink a lányt? Kicsit kezdett már Vámpírnaplók Elena effektusom lenni, de azért attól még távol áll a sorozat, arról nem is beszélve, hogy a mellékszálakon történtekben egyetlen kivetnivalót sem találtam. Sőt, mintha az írók rájöttek volna a korábbi hibáikra, és most mintha kevesebb játékidőt szántak volna rájuk, és mertek jobban foglalkozni azért a többiekkel is.

Arról nem is beszélve, hogy az új Jonathan jött, látott és győzött, pedig azthittem, hogy Will Tudor zseniális alakítása után senki más nem lesz képes felnőni a szerephez. Nos, bátran jelentem, Luke Bainesnek sikerült megugrani a szintet, habár továbbra is vártam, hogy Will akár csak egy pillanatra is, de ismét feltűnjön a képernyőn. Nos, ez sajnos nem valósult meg, de majd talán a sorozatzáróban. Egyébként imádtam Clary és Jonathan közös jeleneteit, azáltal, hogy egy kicsit jobban megismertük Jonathan múltját, és bemutatták a kapcsolatát Lilithhel, sikerült egy árnyalniuk a karaktert, és bár az én is megsajnáltam szegényt a hányattatott sorsa miatt, mindez nem magyarázat a későbbi tetteiért, szóval továbbra is annak drukkolok, hogy kapják el, és nyerje el méltó büntetését.

De a mellékszálon is pörögtek ám az események, annak pedig külön örültem, hogy a korábbi szereplőket sem felejtették ám el, Heidinek például egy olyan szálat hoztak össze, hogy csak lestem. De Rafael vagy éppen Jordan visszatérését is nagyra értékeltem, még annak ellenére is, hogy valójában sok mindent nem tudtak egyikkel sem kezdeni és nem nagyon járultak hozzá, hogy kerek egésszé váljon a történet, ettől függetlenül a gyógyír behozását és Rafael meggyógyítását nagyon jó ötletnek tartottam, kíváncsi leszek mit kezdenek majd az utolsó fiolával. Mert abban szinte biztos vagyok, hogy egyik főhősünk fogja megkapni, tippre Simon, Maia vagy Luke közül kerül majd ki a szerencsés nyertes. Mondjuk én titkon azért vártam Lydia visszatérését vagy legalább cameo-ját, ami sajnos nem jött össze, pedig egy kis információt igazán csepegtethettek volna, ha már olyan rosszul bántak szegénnyel…

Értékelés: 9/10.

Mindent összevetve nagyon élveztem ennek a tíz epizódnak a darálását, a készítők egyértelműen sokat fejlődtek, és végre rátaláltak a saját hangjukra, csak kár, hogy ilyen későn sikerült mindezt elérniük. Ettől függetlenül jogosan jár a kilenc pont a látottakra, és én már csak abban reménykedem, hogy a finálé is ennyire csodálatos lesz, és tartogatnak még nekünk meglepetéseket az utolsó epizódokban is. Azt viszont már most tudom, hogy rettentően fog hiányozni a sorozat… 🙁

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük