Végletekig aranyos volt a film.

Nem is értem, hogy eddig hogyan kerülhette el a figyelmemet ez az alkotás. A csodálatos Victoria Justice miatt már alapból megnéztem volna, és akkor ehhez adódik hozzá mintegy extraként az érdekes alapsztori na és persze a Shadowhuntersből megismert Matthew Daddario. Persze ezen hozzávalók sem voltak elegendőek hozzá, hogy minden szempontból tökéletes filmként aposztrofáljam a látottakat, de kikapcsolódás gyanánt mégiscsak remekül megfelelt. Tulajdonképpen azt is mondhatnám, hogy kicsikét a Disney és Nickelodeon filmekhez hasonló szerkezetű a filmhez volt szerencsém, amit én egyáltalán nem bántam, sőt!

Az alapsztori a következő: Naomi és Ely kiskoruk óta elválaszthatatlanok, olyan harmonikus a kapcsolatuk, amit még az igazi szerelmespárok is megirigyelhetnének. Barátságuk még azt is túlélte, amikor Naomi édesapja lefeküdt Ely egyik anyukájával, nem úgy mint a szüleik esetében. Szóval, Naomi szemmel láthatóan többet érez a fiú iránt, ám ez az érzés viszonzatlan, hiszen Ely meleg, éppen ezért, hogy még csak véletlenül sem vesszenek össze, létrehoztak egy listát, amire helyes pasik neveit írták fel, akiket egyik fél sem csókolhat meg. A bonyodalmakat azonban mégsem sikerül elkerülni, Ely ugyanis kikezd Naomi barátjával, akinek a neve bár sosem került fel a listára, Naomi mégis érthetően megorrol legjobb barátjára, így mindkét félnek meg kell tanulniuk boldogulni a másik nélkül…

Figyelem! A továbbiakban enyhén Spoileresen folytatom tovább az értékelést!

Az előbb felvázolt szituációból kiindulva végig sejthető volt, hogy végülis hova is akar végül kilyukadni a sztori, mégis remekül volt körítve az egész, ráadásul a Disney filmekben fellelhető tanulság itt is tetten érhető volt, elég csak Naomi személyiségének fejlődésére gondolni. Őszintén szólva legelőször egyáltalán nem tűnt számomra nagyon szimpatikusnak a lány – talán csak Victoria Justice kitűnő alakítása miatt kedveltem meg egy nagyon picit –  sőt eléggé önzőnek tűnt a számomra, és az volt az érzésem, hogy csakis Ely miatt áll fent még a barátságuk, de aztán amikor fasírtban voltak, végre lehetősége nyílt megtanulni kiállni magáért, de mondhatnám azt is, hogy tulajdonképpen felnőtt azáltal, hogy képes volt egyedül is érvényesülni a felnőttek világában. A karakterfejlődésnek köszönhetően tehát sikerült a végére igazán megkedvelnem, a legszebb az egészben, hogy nemcsak ő fejlődött sokat, hanem valamilyen szinten az édesanyja is, akit kirángatott a mély depresszióból. Szülői téren egyébként egyáltalán nem büszkélkedhet túlságosan jó karakterekkel a film, és talán pont emiatt alakultak úgy a dolgok, ahogy, mert nem kaptak normális neveltetést főhőseink.

Naomival ellentétben Ely már az első perctől fogva megfogott, aki külső megítélésre bár hozott néhány tipikus meleg jelleget, mégis jobban megismerve kiderült, hogy sokkal több ő, mint amilyennek első benyomásra tűnik. Rá is igaz az, ami Naomira, vagyis ő is akkor tudott igazán érvényesülni, amikor megromlott a barátsága a lánnyal, hiszen így esélye nyílt megismerni barátnője pasiját, akit akivel Naomi valójában csak játszadozott. Míg Ely Bruce 2-vel fog elfoglalva, addig Naomi a portásráccal került közelebb viszonyba, akit ugyebár a Shadowhunters sztárja, Matthew Daddario formált meg. Az egészben pedig az volt a legjobb, hogy Naomi elsősorban az életét tette rendbe, és csak ezt követően jöhetett Gabriel.

Értékelés: 8/10.

Mint már korábban is említettem, nem ért túl sok meglepetés a másfél óra alatt, mégis kellemesen kikapcsolódtam miközben a filmet néztem, szóval kisebb jóindulattal ugyan, de nyolc pontot adok a látottakra. Nekem nagyon bejött a film tanulsága, miszerint mindenkinek meg kell tanulnia felnőni egyszer, és egyedül is helyt kell állni a világban ám mégsem teljesen erre ment rá az egész film, ráadásul mindezt nem feltétlenül akarták lenyomni az ember torkán amit én nagyon értékelek. Délutáni/kora esti szieszta gyanánt nyugodt szívvel tudom nektek ajánlani a filmet.