Egyáltalán nem ezt vártam.
Az idei tévés évad egyik legjobban várt újonc sorozata a This is Us mellett kétségkívül a Pure Genius volt, az ok pedig igen egyszerű: az előzetes és az alapsztori alapján arra voltam felkészülve, hogy a sorozat remekül fogja ötvözi az általam igencsak kedvelt két műfajt, az orvoslást és a modern technikát. Nos, ez a fajta ígéret sajnos nagyon hamar dugába dőlt, hiszen már a pilot felénél erőteljesen elgondolkodtam rajta, hogy lekapcsolom, és helyben kaszálom, de ha már a minősíthetetlen Son of Zornak is adtam az esélyt, akkor a Pure Genius is megérdemel tőlem ennyi bizalmat. A pilotot tehát megnéztem, de így két hét után sem tudom igazán, hogy mit is gondolok a látottakról…
A történet középpontjában egy olyan magánkórház áll, amely a 21. század legnagyobb technikai újításait veti be a betegei érdekében, ezáltal jelentősen megkönnyítik az adott betegségek felderítését valamint gyógyítását is. Mindezt az eléggé kockának tűnő James Bell teszi lehetővé, aki elsősorban olyan tapasztalt és szakmailag elismert orvosoknak nyújt lehetőséget a kórházában dolgozni, akik elkövettek már néhány hibát az életük során. Így kerül a központba Dr. Walter Wallance, aki hamar rájön, hogy James nem csupán a jó szándék vezérelve nyitotta meg a helyet.
A továbbiakban természetesen spoilerekkel megfűszerezve fejtem ki a véleményemet, egyaránt kitértve a pozitív illetve negatív részekre.
Én tényleg nagyon tudom értékelni az erőfeszítést, amiért ennyire ragaszkodtak a készítők a technológia és az orvostudomány legmodernebb vegyítésére, amit ha csak magát a technikát veszem figyelembe zseniálisan megoldottak. Érdekes volt látni az ultramodern röntgen gépet, amivel a baba fejlettségét mérték fel, valamint a karóraszerű műszert és a 3D-s nyomtatás előnyeit is, de az i-re mégiscsak az tette fel a pontot, amikor a kómában fekvő lánnyal voltak képesek kommunikálni az agyhullámain keresztül.
A modern műszerek mellett az első részben bemutatott heti esetek sem tűnt rossznak, sőt. Örülök, amiért ilyen nehéz témához mertek nyúlni, mint a családon belüli erőszak, ahogyan annak is, ahogyan végül az események alakultak, még annak ellenére is, hogy egyébként borzasztóan kiszámítható fordulatokkal haladt előre a játékidő. Ez a kiszámíthatóság pedig hosszútávon csakis a sorozat rovására fog menni, vagyis hiába lesznek az érdekesek a betegek, ha nem fogják tudni megfelelően kezelni őket, és nem fognak WTF pillanatokat okozni.
És akkor jöjjön a feketeleves. A sorozatok lelke egyértelműen az állandó karakterek, akik közül a nézőknek szükséges legalább eggyel azonosulniuk ahhoz, hogy minden héten ott üljenek a tévé képernyőjén előtt, ez pedig egy kórházas sorozat esetében szerintem még hatványozattabban igaz. A baj már ott kezdődik, hogy sajnos egyik karakter sem kötött le túlságosan, ráadásul annyira Jamesre és Dr. Wallance-ra koncentráltak az íróknak, hogy a többieknek kb. csak egysorosok jutottak, ami alapján nehéz bizalmat szavazni bármelyiküknek is. Egyes egyedül Dr. Zoe és a számtech zseni Angie tűntek számomra érdekesnek, igaz utóbbi valószínűleg főképp azért, mert Brenda Storng egyáltalán nem ismeretlen a számomra (Zack & Cody, Disney Channel).
Értékelés: 6/10.
Erős jóindulattal adok végül hat pontot, mert őszintén szólva a középszertől nem sokkal volt jobb. Nem tagadás, hatalmasat csalódtam a sorozatban, egy ilyen koncepciótól én sokkal többet vártam, nem pedig egy vontatott, a fordulatoktól mentes pilotot, sótlan szereplőkkel. Egyáltalán nem csodálkozom, amiért a tengerentúlon nem talált sikerre a nézők körében. Jelen pillanatban nehezen látom kivitelezhetőnek a második évadot, szóval ha marad a tizenhárom epizód, akkor a közeljövőben talán belenézek majd a folytatásba, de az minden bizonnyal nem mostanában lesz.
