Glee: A fináléról

Péntek este egy dupla epizód keretein belül végleg véget ért a Glee, amely annyira belopta magát a szívembe, amire még egyetlenegy sorozat sem volt képes. Elmondani nem tudom mennyire szomorú vagyok, hogy nem lesz több rész, hiszen én még évekig eltudtam volna még nézni. A dupla rész első fele visszarepített minket a kezdetek kezdetéhez, amivel sikerült is visszahozni az első évad hangulatát, a második részt viszont hiába éreztem kicsit túlzsúfoltnak, eltört a mécses, és együtt sírtam a szereplőkkel…

A 2009-es epizódban visszamentünk az időben, hogy megtudjuk, miért is csatlakoztak az eredeti tagok a Glee klubhoz. Összességében tetszett a rész, hiszen még a Don’t Stop Believing’ is elhangzott, ráadásul Finn-t is “újra láthattuk”, mégis ha választani lehetett volna, hogy ez a felállás legyen, vagy inkább csináljunk egy dupla részes finálét, viszont akkor ez a rész kimarad, egyértelműen a második variációt választom.

Az utolsó részt ugyanis túlzsúfoltnak éreztem, azaz próbáltak mindent lezárni a készítők, amit csak lehetett. Ezzel nem is lett volna probléma, ráadásul az összes lezárás tetszett, kivéve Sue esetében, azonban szívesebben láttam volna többet is a szereplők jövőbeli életükből, nem csak kb. 4-5 perc erejéig. Amit pedig külön sajnálok, hogy csak néhány karakter esetén tudtuk meg, mi is lesz velük a továbbiakban, Quinn, Santana, Brittany, Puckerman, Mike, és az új tagok esetén sajnos nem lettünk okosak. És ha már szóba hoztam, azt is nagyon sajnálom, hogy a legtöbb szereplőt csak egy cameo erejéig láthattunk, és esélyt sem kaptak, hogy megszólalhassanak. Nagyon kellett volna két rész, hogy mindent sikerüljön normálisan lezárni.

Azért nemcsak negatív részei voltak a résznek, hanem sok-sok pozitívum is. Ahogy már említettem, a karakterek jövőbeli élete nekem nagyon is bejött, Rachel mellé sokkal jobban illik Jesse, mint Sam, és ha már nem valósulhatott meg az eredeti Finchel befejezés, ennél jobbat nem is tudtak volna kitalálni az írók. Will is megérdemelte az igazgatói kinevezést, Sam nagyon jó választás volt a Glee klub új vezetőjének, Kurt és Bline pedig. Nos róluk elég keveset tudtunk meg, nem-úgy mint Mercedes-ről, akinek bejött a zenei karrier, nagy örömömre. Artie és Tina összeboronálása számomra meglepő volt, de nem annyira mint Sue esete. Most komolyan, Amerika alelnöke? Nos ez már a no comment kategória…

Ami a számokat illeti, nagyon találóak voltak, szinte az összesnél sírtam, ugyanis ha én látok valakit sírni, és is rögtön elkezdem. A szereplők pedig érthető okokból sokszor voltak szomorúak, a legtöbbet Lea Michele könnyezett, én pedig sírtam vele együtt. Furcsamód azonban rengetegszer nevettem is, így a finálé nézése közben nagyon is igaz volt az a mondás rám, hogy az egyik szemem sír, a másik pedig nevet. 🙂

Az utolsó jelenet telitalálat volt, már csak az alkalom is, amiért összegyűlt a nagy csapat. Sikerült méltó emléket állítani Cory számára is, a dal végén pedig a meghajlás. Nos, a rész után még percekig csak ültem a sötét monitor előtt, és kavarogtak bennem a gondolatok. Egyrészt már közel sem volt tökéletes a finálé, mégis sikerült minőségien lezárni a sorozatot, másrészt nagyon rossz belegondolni, hogy ennyi volt, és nem lesz folytatás.

Most kivételesen nem értékelném a látottakat, hiszen a rajongói énem kapásból 10/10-et adna, ám azt a racionális énem sokallná. Legyen annyi elég, hogy összességében habár kicsit túlzsúfolt volt, mégis szórakoztató, és mindenek előtt méltó búcsút vettünk a sorozattól. Csak a szép emlékekre fogok visszagondolni. És azt már előre tudom, hogy a közeljövőben biztosan visszanézem még az évadokat. 🙂