Game of Thrones (Trónok Harca): A második évadról

Egyre inkább fokozódik az izgalom.

Az első évadot követően rögtön nekiálltam a másodiknak is, aminek a nagy része továbbra is lassú mederben folydogált, mégsem tudnám unalmasnak nevezni az epizódokat, hiszen mindig olyan mini cliffhangerekkel ért véget a legtöbb epizód, hogy aztán rövid időn belül el is indítottam a folytatást. Végül a feszültség egyértelműen az utolsó két részre csúcsosodott ki igazán, ám ezúttal nem sikerült meglepniük akkora halálesettel, mint korábban. Persze még így is bőven élvezhetőek voltak a részek, sőt, látom én a sokak által előre belebegtetett minőségbeli javulást is, ám még mindig messze van attól, hogy tökéletes legyen a sorozat, valamint attól is, hogy az egyik kedvencemmé kiáltsam ki. De azért mégiscsak jó úton halad efelé.

A Trónok Harca egyik különlegessége, hogy rengeteg szálon futnak az események, amelyhez sok-sok karakter asszisztál, tényleg néha azt se tudom, hogy hova kapjam a fejem, hiszen majdnem mindenkiben van valami szeretni való tulajdonság, ugyanakkor pont ez a sorozat egyik gyenge pontja is, hiszen nincs idő mindenkire. Ez leginkább az ifjabb Stark testvéreken csattant, hiszen se Arya sem pedig Bran nem jutott sok jelenethez ebben az évadban, de az igazi megszenvedője egyértelműen Sansa volt mindennek, aki tulajdonképpen mindig csak valaki más miatt jutott képernyőre. Remélem betartja neki Kisujj az ígéretét, és hamarosan egy újabb oldaláról is megismerhetjük a lányt.

A lányokkal és persze Brannel ellentétben Rob és John ezúttal sem okozott csalódást, hozták a szokásos formájukat, bár ha teljesen őszinte akarok lenni, Rob számomra nem sok vizet zavart, valamiért továbbra is megmaradt semlegesnek a karakter. Ellenben az anyja, Catelyn kezd egyre inkább feljönni a szememben, ahogy próbálja igazi anyatigrisként megvédeni és valamilyen formában összetartani a darabokra szakadt családját, még férje halálhíre sem rázta meg annyira, hogy ne szűnjön meg anya maradni. Sokkal többre tartom őt Cerseitől, éppen ezért remélem, hogy sok-sok meglepetést fog tartogatni a folytatásban is.

Már az első évados kritikámban is elárultam, több kedvencem is van, akik közül Daenerys emelkedett tovább, és most már maximálisan az ő győzelmének drukkolok, már ami a trónért való harcot illeti. Gyönyörű utat járt már be így is, hiszen amikor megismertük még nagyon függött a férfiaktól, ehhez képest az évadzáró epizódra már-már a badassság előjeleit mutogatta (remélem érthető mire szeretnék célozni). Nagyon tetszett a köré épített a legcsodálatosabb város szál, különösen a vége, és már előre beleborzongok attól, ha belegondolok, mégis merre viszi tovább az útja.

Persze a kedvencek nem csak pozitív értelemben léteznek, Cersei és Jamie például eddig remekül betöltötték a negatív főhős szerepét, Joffrey király esetében azonban már kezdenek az írók átesni a ló túloldalára. Már az első évadban is nehezen tudtam elviselni a kölyköt, ám most már konkrétan ott tartok, hogy azért könyörögtem, valaki végre ölje már meg egyszer s mindenkorra. Már rég túlment azon a határon, amivel még be lehetne magyarázni a tetteit azzal, hogy még egy fiatal tinédzser, akinek útmutatásra vannak szükségei, nem, ő egy velejéig romlott ember, úgyhogy őszintén bízom benne, hogy valaki végre megunja az őrült kirohanásait és lecsapja végre a fejét. És igen, tisztában vagyok vele, hogy mennyire nem szép dolog egy gyerek halálát kívánni, de most mit tegyek, ha már a puszta jelenlététől is ideges leszek?

És, akkor ahogy az lenni szokott, elérkeztünk az utolsó szakaszhoz is, amikor már spoileresen fogom tovább kifejteni a véleményem.

Ez már a második kritikám a sorozattal kapcsolatban, ám arra még egyszer sem tértem ki, hogy mennyire csodálatos és egyben felejthetetlen látványvilágot tártak elénk a készítők, ami az évadzáró előtti, Királyvárban történt összeütközés során csúcsosodott ki igazán. Remekül sikerült ábrázolni a csatajeleneteket, olyannyira, hogy egyszer sem vettem mikor használtak CGI effeketeket, pedig erre allergiás szoktam lenni. De, hogy a történeti oldalról is essen szó, a csata során ért be igazán Cersei és Jammie össze, Tyrion, aki egy jól ábrázolható karakterfejlődésen ment keresztül, hiszen a rendkívül önző és érdektelenségből eljutott odáig, hogy önként részt vegyen a csatában. Ha így halad tovább, még az is lehet, hogy lesz végre egy Lannister, akit történetesen kedvelek is.

Értékelés: 7/10.

Mindent összevetve látom a javulást, ám továbbra is próbálom óvatosan kezelni, és továbbra is várom azt a nagy átütést, amit a baráti tanácsok alapján harmadik évadban elvileg meg is fogok kapni, szóval most marad a hét pont, aztán kitudja, a következő kritikánál már simán kiszórom a maximális tízest is. Na de most már befejezem a szövegelést, és megyek, inkább elindítom a harmadik etapot. 😉

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük