Ryan Murphy ismét belenyúlt a tutiba.

Emlékszem anno én is megnéztem pár részt a Harmadik műszakból, és bár egészen bejött, akkoriban még nem voltam nagy sorozatfüggő, így kimaradt az életemből. Amikor megtudtam, hogy az a Ryan Murphy fejleszt egy hasonló tematikájú sorozatot, aki megalkotta anno a csodálatos Glee-t, rögtön tudtam, hogy ebbe kötelező lesz belenézni. Nos, a pilot megtekintése után nyugodtan mondhatom azt, hogy egyáltalán nem csalódtam a látottakban, sőt, olyan szinten tökéletesen eltalálta az egyensúlyt többféle szempontból is, amit öröm volt nézni. Ám pont a Glee miatt nem ringatom magam álomba, és pontosan tudom, hogy ez a fajta profizmus csupán addig fog tartani, amíg Ryan egy másik projekt miatt le nem veszi a kezét a sorozatról…

A történet pofonegyszerű, ám annál több lehetőséget kínál a műfaj szerelmeseinek: a segélyhívó szervezetet állítja középpontba, akik miután értesültek az adott krízishelyzetről, kiirányítják a helyszínre a mentőket/tűzoltókat/rendőröket. De a segélyhíváson belül is tulajdonképpen csakis kizárólag Abby-n keresztül látunk bele ebbe a rendszerbe, míg a balesethez érkezők közül leginkább a tűzoltókon és egy járőrön van a hangsúly, ami nem feltétlenül baj, hiszen nem lenne elég idő minden fontos állomás bemutatásra, nem mellesleg pedig a későbbiekben szinte bármikor bővíteni lehet majd a látóteret.

Még mielőtt bármi elemzésbe is belekezdenék, azt le kell szögezni, hogy Ryanéknek ismét sikerült egy zseniális szereposztást összehozni, annak pedig külön örülök, hogy olyan színészekkel tette mindezt, akik mostanában nem szerepeltek egyik másik sorozatában sem. Mert mondjuk hiába nagy kedvencem Lea Michele vagy éppen Darren Criss, kíváncsi vagyok, hogy mit képes elérni Ryan hátszele nélkül. De ez egy már egy másik történet. Visszatérve a kritika tárgyára, a rutinos színészek érdekes karaktereket hoznak, még annak ellenére is, hogy szinte mindenki megmaradt az egydimenziós papírmasé figuránál, de ez persze a folytatásban könnyen változhat, ezért sem rovom fel (még) hibaként.

Az viszont már kénytelen vagyok megjegyezni, mennyire hatásvadász esetekhez nyúltak az első két epizódban, kezdve az öngyilkos jelöltektől át egészen a hullámvasúton megtörtént balesetig, ám végig megmaradt életszerű a sorozat, és ez igazán becsülendő. Mert megtehették volna, hogy minden eset happy enddel végződjön, mégsem tették, és már csak emiatt is érdemes egy esélyt adni neki. Számomra a legmegindítóbb eset mindenféleképpen a vidámparkban történtek voltak, amit az egyik tűzoltó, Buckon keresztül tökéletesen le is vezettek az írók. És ezzel el is érkeztünk az egyik kritikus ponthoz.

A sorozat műfajából kiindulva tartottam attól hogy nagyon epizodikus jellegű lesz az egész, és nem lesznek benne átívelő szálak. Szerencsére hamar rám cáfoltak a készítők, hiszen Buck lelkiismeret furdalása mellett a többiek sem maradnak ám el.  Mi sem bizonyíthatná ezt jobban, mint a karakterek magánéletének megjelenése. Már maga Abby szála is merőben érdekesnek tűnik az Alzheimer kórral küzdő édesanyjának köszönhetően – azért pedig már most drukkolok ezerrel, hogy előbb vagy utóbb összejöjjön Buckkal – de a legösszetettebb sztorit egyértelműen a rendőrnő, Athena kapta. Nehéz bármit is megfogalmazni a családi hátterével kapcsolatban, anélkül, hogy ne árulnék el hatalmas spoilert, így most csak a második epizód végére koncentrálnék, ahol az egyik gyerekével történt meg az egyik legmegrázóbb és egyben legklisésebb eset. Kíváncsi vagyok, hogy mit fognak kihozni az egészből.

Értékelés: 10/10.

Ha teljes mértékben racionalista szemszögből nézném az egészet, akkor bizony kénytelen lennék levonni minimum egy pontot, de olyan szinten eltalálta az én stílusomat a 9-1-1 első két része, hogy azért sem teszem. Jelen pillanatban annyira magába szippantott a sorozat, na és a második epizód függővége miatt nehezen tudom elképzelni, hogy képes leszek megvárni, mire adásba kerül a 13 epizód, szóval nagy valószínűséggel heti nézős lesz. 🙂