Shadowhunters: Az első évadról

Nagyon jól szórakoztam az epizódok nézése közben.

Mindenképpen nagy meglepetés számomra a sorozat, hiszen sokkal jobban élveztem a darálását, mint azt vártam volna. Mindez persze nem jelenti azt, hogy annyira tökéletes lett volna az első évad, már csak a kiszámítható és néha már szappanos fordulatok tömkelege miatt sem, mégis végig olyan szerethető hangulatot árasztott a show, hogy most már nyugodtan kijelenthetem, megtaláltam az első guilty pleasure sorozatomat. 🙂
Spoileresen folytatom a továbbiakban.

Jobban belegondolva joggal lehetnék dühös a kiszámítható jelentetek miatt, hiszen nem olvastam el a könyveket, ahogy a filmet sem láttam, mégsem haragszom, hiszen egészen egyszerűen végig lekötött a sorozat. Ez persze nem jelenti azt, hogy annyira erős lett volna a sztori. A leginkább az zavart az egészben, hogy egy olyan valakitől féltek annyira, aki kvázi az évadzáróig végig csak bujkált. Az évad közben kaptunk ugyan egy visszatekintős részt, amiben megismerhettük a fiatalkori Valentine-t, ezáltal pedig valamilyen szinten megértettem a nagy aggodalmat, mégis ez az egész helyzet egy kissé nevetséges volt számomra.

A nagy átívelős szálon kívül szerencsére kaptunk egyéb sztorikat is, ám ezek inkább a romantikus vonalat erősítették, amivel nem is volt semmi problémám, de azért az akció egy kicsit nagyobb teret is kaphatott volna. Az eddig felvázolt szerelmi szálak közül egyértelműen a Simon-Clary-Jace szerelmi háromszög fogott meg, az írók erre szánták a legtöbb időt, és milyen jól tették. Véleményem szerint Simon a sorozat legjobb karaktere, imádtam a beszólásait, nem utolsósorban pedig az őt alakító színész is zseniálisan hozta a karaktert pláne ahhoz képest, hogy színészileg ez az első komoly szerepe.

Ha már szóba kerültek a karakterek, sikerült szinte az összes karaktert megkedvelnem a maga módján, talán emiatt is szerettem meg a sorozatot, és nem zavartak annyira a már-már szappanos fordulatok sem. A leginkább ez a Clary és Jace testvérek “fordulat” zavart, amit gondolom, hogy a könyvből adaptáltak át, mégis teljesen felesleges húzásnak tartom. További negatívumként tudnám felsorolni azt a tényt, hogy szegény Isabelle egy kicsit a háttérbe szorult. Míg a pilotban egy igazi badass csajként ismertem meg, addig a folytatásban már sokkal kevesebb akció jelenetet kapott, és akkor még nem is beszéltem a tündéres románcáról, ami nekem nem nagyon jött be, legalábbis a hirtelen önfeláldozását a tündér miatt nem tudtam hova tenni. Remélem, hogy ennek a szálnak még lesz folytatása, hiszen aranyosak voltak együtt, és kíváncsi lennék, hogy mit lehetne még ebből kihozni.

A Simon-Clary-Jace román mellett a legtöbb időt egyértelműen az Alec és Magnus páros kapta. Simon és Isabelle mellett Alecet is megkedveltem már az első pillanatban, mégpedig a titokzatossága és zárkózottsága miatt. Pont emiatt a két tulajdonsága miatt éreztem kissé túlságosan gyorsnak azt a jelenetet, amikor egyik pillanatról a másikra képes volt mindenki előtt felvállalni másságát, és misem természetes módon megcsókolta Magnust. Azt egy szóval sem mondtam, hogy nem volt szerethető ez a jelenet, csupán eléggé gyors reakciónak könyveltem el. Ja és az esküvőről jut eszembe, nagyon remélem, hogy a folytatásban is jelen lesz még Lydia, hiszen egy nagyon érdekes karakternek tartom, akiben szerintem még sok lehetőség rejlik.

Értékelés: 8/10.
Hiába élveztem annyira a darát, nyolcnál több pontot nem lenne reális adnom. Az biztos, hogy nagyon megszerettem a sorozatot, amit jelen pillanatban guilty pleasure-ként, vagyis bűnös élvezetként könyveltem el, aztán meglátjuk, hogy a második évad kitud-e majd nőni ebből, vagy sem. Addig pedig szerintem nekikezdek a könyveknek is, hiszen a sorozat egyértelműen meghozta kedvemet a könyvek elolvasására. 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.