Life Sentence (Életre ítélve): Kritika Lucy Hale sorozatáról

Minden hibája ellenére szívesen néztem volna tovább is.

Ahhoz képest, hogy az elmúlt években eléggé megcsappant az általam követett sorozatok száma, mégiscsak nagy fába vágtam a fejszémet még januárban, amikor megfogadtam magamnak, hogy idén 5+1 sorozattal végzek én is, amelyek már korábban véget értek. Elsőként Lucy Hale 2018-as sorozatát, a Life Sentece-t folytattam, ám magam sem tudom, milyen végső konzekvenciát vonjak le a sorozatról. Azért sem vagyok könnyű helyzetben, mert ha csak magukat az epizódokat nézem külön-külön, akkor mindenképpen tetszettek a látottak, ám ha teljes egészében nézem a sorozatot, akkor mégiscsak csalódtam benne valamilyen szinten, és a pilot tökéletes minőségétől kicsit alulmaradt az első és egyben egyetlen etap.

Még mielőtt rátérnék a konkrétumokra, azt azért szeretném kiemelni, hogy a Life Sentence igenis teljesen egyedi volt az alapsztoriját tekintve, és nem egyszer csaltak majdnem könnyet a szemembe. Látszott a színészeken is, hogy mennyire élvezik a munkájukat, különösen Lucy Hale játékát szerettem nagyon, fantasztikus színésznő, akihez eddig nem nagyon volt szerencsém, de most már rajta fogom tartani a szememet. Egyedül a sorozatbeli bátyján látszott az eyecandy faktor, és elsősorban a külseje mintsem a tehetsége miatt kapott szerepet a sorozatban. Ám mindez nem jelenti azt, hogy Aiden esetében nem lett volna tetten érhető a karakterfejlődés, sőt!

Tetszett a sorozat felépítése, ahogy a múltbeli eseményeket próbálták beleszőni a jelen történéseibe, ezáltal egy sokkal árnyaltabb képet kapva bármelyik szereplőről. Egészen pontosan Stella betegségére gondolok, hiszen amíg a lány beteg volt, mindenki úgy próbálta az életmódhát átalakítani, hogy a lányt helyezzék előtérbe, és akkor még nem is beszéltem arról, hogy hogyan szembesültek és fogadták el a lány halálos betegségét, a családtagokon keresztül megtapasztalhattuk az elfogadás és beletörődés minden aspektusát.

Az előbb leírtak most lehet katyvasznak tűnhetnek, de vegyünk egy példát, hátha sikerül megérteni mire is gondolok pontosan. Ott van például Stella bátyja, Aiden aki első látásra igazi naplopónak tűnik, és sehogysem akar semmi sem összejönni neki, no nem mintha nagyon akarna bármit is, de amíg Stella beteg volt, ő volt tulajdonképpen a támasza, és a húga társaságában sosem mutatta ki mennyire megviseli őt a testvére betegsége. De a hiteleket felvevő és minden döntést meghozó apját, vagy éppen a saját vágyait elnyomó férjét is mondhatnám példának. De Stella szerencsés gyógyulását követően mindenkinek szembe kell néznie addigi tettei következményeivel.

A sorozat másik erőssége a hétköznapiság volt, hiszen hiába a betegség vagy a meggyógyulás, azért mégiscsak egy család mindennapjait követhettük nyomon, akik megpróbáltak talpra állni egy szerencsés kimenetellel végződött szerencsétlen eseményből. Meg kellet küzdeniük a boldogságért mind az anyagi, mind pedig érzelmi téren, de hazudnék ha azt mondanám, hogy nem végig Stella állt a középpontban, így ha valaki nem tudott azonosulni vele, vagy éppen nem nagyon kedveli Lucy Hale-t, akkor valószínűleg nem az ő sorozata lesz.

Ha figyelembe veszem a teljes évadot egészében, és nem szedem szét epizódokra, akkor azért azt is el kell mondanom, hogy néhol még nekem is kicsit szappanos volt, mégis jól volt körítve ahhoz, hogy csak utólag essen le nekem. Minden alkalommal, amikor befejeztem az aktuális epizódot, jó érzésekkel álltam fel a székből/ágyból, de most, hogy a kritika írása előtt át kellett gondolnom a látottakat, rájöttem, hogy Stella és Wes házasságának megmentési próbálkozásai kicsit nagyobb hangsúlyt kapott, mint amennyit kellett volna. És most nem feltétlen az eleinte csak szerelmi három-, majd négyszögre gondolok, hanem arra, hogy egy idő után már kissé önismétlőddé vált azáltal, hogy amikor végre minden jól alakult akkor mindig beütött a krach valamilyen módon. Az utolsó epizódban azonban az írók valamilyen szinten megmagyarázták honnan eredt ez a fajta makacsság, ami ezek után visszagondolva már sokkal jobban érthető és logikus volt. Ennek ellenére akkor is úgy érzem, egy kicsit továbbhúzták ezt a szálat, mint amennyire kellett volna.

Értékelés: 8/10.

Összességében bár nagyon megszerettem a sorozatot, nem lennék fair, ha nyolc pontnál többet adnék rá, így nem is teszem. Az utolsó epizód egyébként szerencsére sorozatzárónak is megállta a helyét, így nem maradtak égető kérdések a végére, az már más kérdés, hogy én szívesen továbbnéztem volna, hogy alakítja Stella az életét a szerencsés felgyógyulását követően. Ez sajnos így alakult, ettől függetlenül mindig mosollyal az arcomon fogok visszagondolni a sorozatra.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük