Könyvkritika: Jennifer L. Armentrout – Origin/Eredet (Luxen 4.)

Visszatért a kezdeti minőség.

Az Opálban való csalódásom után vegyes érzelmekkel kezdtem neki az Origin olvasásának, sőt mondhatnám akár azt is, kissé szorongtam, annyira szerettem volna ugyanis, hogy visszatérjen legalább az első kötetben megszokott összeszedettség és profizmus, aztán ahogy haladtam előre a sztoriban, úgy kezdtem egyre inkább feloldódni, hogy a végén ismét mérges legyek kicsit az írónőre, amiért ennyire izgalmas résznél hagyta abba a kötetet. Nagy örömmel jelenthetem be nektek tehát, hogy sikerült kilábalni a mélypontról, és a kezdeti minőség igenis visszatért. Persze azért ezúttal is történtek olyan dolgok, amelyekkel nem feltétlenül értettem egyet, főleg a regény közepetáján lassultak be egy kicsit a történések, mégis legalább annyira élveztem az Origin olvasását, mint a legelsőt, az Obszidiánt. Azért az örök kedvencem továbbra is a második kötet, az Ónix.

Történetileg ott tartunk, ahol az Opál véget ért, vagyis míg Katy a kormányzat fogságába került, ahol egyértelműen nem élvezi a Daedalus vendégszeretetét, addig Daemon a kis fenntartást követően minden követ próbál megmozgatni ahhoz, hogy kiszabadítsa szerelmét, miközben a többiek aggódhatnak azért, hogy mindketten egyben visszatérhessenek. Daemon végül sikerrel jár, és bejut Mounth Weatherbe – a névválasztás kapcsán vajon csak nekem van egy kis deja vu érzésem van a The 100 (A visszatérők) sorozat miatt? – ahol miután ismét egyesülhetett Katy-vel, rögtön a kiszabadulásokat tervezi. A kérdés már csak az, hogy mindez egyáltalán sikerülni fog-e nekik, vagy a Daedalusnak esetleg konkrét tervei vannak a párossal?

Még mielőtt bármiféle konkrétumra rátérnék, szeretném azt megjegyezni, hogy mennyire jót tett a történetnek a környezetváltás, ahogyan az új karakterek is, de én személy szerint azt sem bánom, hogy végre betekinthettünk a Deadalus működésébe, azáltal pedig, hogy valamilyen szinten megismertük a szervezet célját,  voltaképpen a látókörünk is kitágult. Sőt, olyan szinten sikerült árnyalni a kormányzatot, hogy nehezen lehetne rájuk mondani, hogy ők lennének a megtestesült gonoszság. Persze ezt úgy nagy általánosságban mondom, mert az ott dolgozók bizonyos százalékát egyértelműen nem a jó szándék vezérli. De nemcsak a szervezet miatt élveztem annyira olvasni a regényt, hanem az originek miatt is, akikről szépen-lassan egyre több információt megtudhattunk, hogy a végén aztán nagyot üthessenek. Tényleg, le a kalappal Jennifer előtt, amiért képes volt még tovább bővíteni a könyvsorozat univerzumát.

De nemcsak a helyszín, a környezet na és az originek voltak újdonságok, hanem az is, hogy végre Daemon gondolkodásmódjába is beleláthattunk az ő nézőpontján keresztül megírt cselekmények alapján, ami azonban nem vált egyértelműen az előnyére. A habitusából és természetéből kiindulva sokkal összeszedettebb gondolatmenetekre és “durvább” nyelvezetre voltam felkészülve, ehhez képest csak Katy-vel, és az iránta érzett szerelmével volt jóformán elfoglalva. Persze értem én, hogy kvázi mindketten tinédzserek még és ehhez képest vannak szükségleteik, de mégis bíztam benne, hogy egy kicsit jobban képesek felmérni a terepet, és a romantikából kicsit visszavéve inkább a menekülésükre fognak koncentrálni. Nos, ez nem teljesen jött össze. Ugyanakkor megvolt ennek azért a pozitív része is, hiszen a kísérletek között jó volt néha kiszakadni egy másik közegbe, mégis a kelleténél ismét több időt szánt az írónő az évődésekre.

Végül, de nem utolsósorban jöjjön néhány erős spoilert tartalmazó gondolat az olvasottakkal kapcsolatban, így csak akkor olvasd tovább, ha már volt szerencséd a könyvhöz. Én szóltam előre.

Egyértelműen most érte utol a végzete a legtöbb szereplő esetében, elsőként Blake személyében, akinek a halálát bár sajnálom, de legyünk őszinték, valamilyen szinten rászolgált, ettől függetlenül hiányozni fog a számomra. Mégsem hozzá köthető a legváratlanabb jelenet, és még csak véletlenül sem Matthew árulásához, ami bár eléggé hirtelen jött, mégsem lepődtem meg igazán, mert mindig volt benne ugyanis valamilyen megmagyarázhatatlan dolog, ami miatt sosem lehetett teljes mértékben kiismerni. A Las Vegas-i meneküléses esemény készített ki igazán, a részletes leírás alapján pedig lelki szemeim előtt láttam a pusztítás mértékét, ami szörnyű volt. A kormányzat most már tényleg túlment minden határon, ahogy az ártatlan embereket csak úgy megölték. Ash és Andrew halála pedig még úgy is megviselt, hogy sosem tudtam túlzottan kötődni hozzájuk. Aztán amikor azt hittem, hogy nem lehet mindezt fokozni, bumm, bekövetkezett a luxenek érkezése, és pont itt ért véget a sztori.

Értékelés: 8/10.

Mindent összevetve legalább pont annyira magával ragadtak a történések, mint a kezdetek kezdetén, így az Obszidiánhoz hasonlóan most is nyolc pontot adok a regényre. Az a fránya romantika egy kicsit megint indokolatlanul túlerőben volt, ezen kívül azonban szinte minden a helyén volt, így nyugodt szívvel ajánlom elolvasásra ezt a kötetet is, én pedig remélem, az ötödik és egyben utolsó kötetben minden a helyére kerül, és méltó módon fog véget érni a sztori.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.