Kész, ennyi: igazi rajongója lettem a sorozatnak!

Bármekkora nagy népszerűség és hype övezi is a sorozatot, eddig valamiért mindig megtartottam a két lépés távolságot, és nem mertem kedvencnek kikiáltani. Egészen azon a bizonyos 3×09-es epizódig, ami olyan szinten betalált nálam, hogy már én is kénytelen vagyok beismerni, a Trónok Harca napjainkban futó egyik legjobb sorozata. Ezért is lesz majd keserédes búcsút venni tőle jövőre, de ne szaladjunk annyira előre, addig még van számomra négy szezon, amelyek remélhetőleg legalább olyan jók lesznek, mint a szóban forgó harmadik, vagy akár még ennél is jobbak. Tudom-tudom, sokat szeretnék, de ez a készítők hibája, hiszen nem kellett volna annyira magasra feltenni a lécet az előbb is említett résszel.

Először is, szeretném azzal kezdeni, hogy már kezdem megszokni mennyire több szálon futnak itt az események, azzal azonban továbbra sem tudok megbékélni, amikor néha szó szerint behülyítik a rajongókat. Különösen igaz ez a Starkokra, akik annyiszor találkozhattak volna ebben az évadban, mégsem jött sosem össze. Már Bran és Havas John összeborulása is időszerű lett volna, ám egyértelműen Arya esete tette be számomra a kiskaput. És akkor tovább bonyolítva a helyzetet, még Bran-t és Rickon-t is jól szétválasztották, igaz utóbbi eddig se sok vizet zavart sőt, néha még inkább hátráltatta a többieket, de akkor is, nem volt ez szép húzás az íróktól.

Azért is szeretem nézni a sorozatot, mert az idő és a részek előrehaladtával mindig egyre több és több dolgot tudhatunk meg a trónért küzdők valódi szándékairól és tetteiről. Mondjuk ez kétféleképpen is lecsapódhat, hiszen míg a Tyrellek szempontjából rengeteg pluszt hozzáadott ahhoz, hogy valamilyen szinten megkedveljem őket, vagy legalábbis továbblépjenek a semleges és töltelékjelenetes zónából, a nagyit például különösen bírom, addig a Vörös Papnő iránti utálatom most ért a tetőfokára. Értem én, hogy kellenek a negatív főhősök, amit Cercei vagy Tywin remekül be is töltenek, de a Papnő esetében szerintem már túlzásba estek, engem legalábbis rendkívül irritál már a jelenléte is, amin nem hiszem, hogy fognak tudni változtatni a közeljövőben. De azt azért én is elismerem, hogy nélküle unalmasabb lenne a sorozat, nem beszélve arról, hogy Stannis jelenléte, és a hozzá kapcsolódó szál is teljesen értelmetlenné válna, szóval egyelőre nem hozom fel negatívumként.

Pláne amikor itt van a gyönyörűséges Denerys is, aki ezúttal is egészen érdekes szálat kapott rabszolga felszabadítóként. El sem tudjátok képzelni mekkora öröm látni, ahogy egyre jobban kiteljesedik a karakter, sőt, mondhatnám akár azt is, hogy most ért igazán a csúcsra, de nem teszem, mert ez egyben azt is jelentené, hogy innen nincs feljebb, pedig nagyon is van, elég csak Királyvárra gondolni. Elképesztően szép utat járt be ezúttal is Denerys, egyre több morális kérdéssel kell megbirkóznia, ő pedig remekül veszi az akadályokat. Már most látszik rajta, hogy igazi királyi alapanyag, remélem előbb vagy utóbb el is éri a célját. Egyes egyedül a szerelmi életének alakulása nem tetszik nekem, az utolsó részek megmozdulásai alapján ugyanis lemerném fogadni, hogy végül kivel is fog összejönni, aki minden csak nem bizalomgerjesztő figura, de hát Denerys is emberből van.

Eddig nem nagyon tettem említést a falon illetve a közelében történő eseményekre, az ok pedig igen egyszerű: az összes helyszín közül ez untat a leginkább. Nagy ritkán történik csak néhány érdekes esemény, azok viszont nem feledtetik az a tényt, hogy a többit is végig kell nézni. Na jó, talán Havas John túlélésért hozott döntései még le is kötnek, ahogy Ingridet is nagyon bírom a csípős beszólásaiért, de mégis időhúzásnak érzem az egészet, amikor akár Arya menekülésére is fordíthatnák az erre szánt időt. Nagy kár érte, mert a visszatérőkben, ahogy a falon túl lakókban is lehetne potenciál, csak eddig még nem nagyon sikerült élni vele.

És akkor az ahogy lenni szokott, az utolsó bekezdésben már spoileresen folytatom tovább az értékelést.

Arra már a második évados kritikában is kitértem, hogy mennyire kezdem megkedvelni Catelyn-t, ami a harmadik évadban is folytatódott, olyannyira, hogyha tovább marad a sorozatban, biztosan az egyik kedvencemmé vált volna, éppen ezért viselt meg annyira a haláltusája. Már akkor sejtettem, hogy itt valami nem stimmel, amikor bezárták a lakodalom közepén az ajtót, amit bizony Catelyn is megsejtett, csak sajnos már túl későn. Azt mindenesetre becsülöm benne, hogy a válsághelyzetben is próbálta megőrizni hidegvérét, és választás elé kényszeríteni Walder Frey-t, csak sajnos őrültekkel nem lehet tárgyalni, rajta pedig kilométerekkel előre látszott, hogy nem százas, így esélye sem volt elkerülni az elkerülhetetlent. Már Rob feleségének megölési módja is kicsit sok volt, Robé már kevésbé, de Catelyn sikítása mindent vitt. Olyannyira szívbemarkoló volt az a jelenet, aztán ahogy mindenféle ellenállás nélkül hagyta saját életének kioltását, hogy majdnem elhullajtottam egy krokodilkönnyet. Egy biztos, ez volt eddig a sorozat egyik legerősebb jelenete.

Értékelés: 9/10.

Egészen az utolsó bekezdés megírásáig úgy voltam, hogy nyolc pontot adok majd a harmadik évadra, ám a 3×09-es epizód miatt mégiscsak megszavaztam a kilencet. Három évad kellett ugyan, de most már tényleg belopta magát a szívembe a Trónok Harca, és most már én is belátom, hogy okkal annyira népszerű a sorozat. Remélem a folytatásban sem kell majd csalódnom. És most ha nem haragszotok, zárnám soraimat, hogy végre elkezdhessem a negyedik kiadást is.