Sajnos kissé csalódtam a folytatásban.
Az ötödik hullám első kötete annyira magával ragadott, hogy az olvasást követően még azon a héten megvásároltam a második részt, a Végtelen tenger azonban már sajnos nem volt annyira tökéletes. Persze nem kell rögtön kétségbe esni, hiszen nem volt ez annyira rossz, sőt továbbra is nagyon szeretem a könyvsorozat világát illetve a karaktereket, egyeseket pedig sikerült még jobban elmélyíteni az írónak, a sztoriban azonban már felfedeztem némi hibát avagy gyengeséget.
Történet szempontjából rögtön ott találjuk magunkat, az első kötet véget ért, vagyis Cassie és a többiek sikeresen elmenekültek az egyébként porig rombolt főhadiszállásról, és egy hotelben találnak ideiglenes menedéket. Adut éri a megtiszteltetés, hogy felderítőkörútra menjen, közben pedig Porcelányka is a lány után oson, nem is sejtve, hogy milyen veszély leselkedik rájuk. Vosch egy csapata elkapja Adut és Porcelánykát, míg Cassiék ezzel egy időben egy újabb Némítóval találják szembe magukat, aki kevésbé tűnik olyan kedvesnek, mint Evan…
Bár Cassie-t mondanám továbbra is a regény főhősének, szorosan a nyomában ott van bizony Adu is, aki végre megkapta az őt illető nagy teret, ezáltal pedig tulajdonképpen sikerült is megkedvelnem a lányt, az első kötetben ugyanis még eléggé közönyös volt számomra. Üdítő volt olvasni a múltjáról, az apjával való kapcsolatáról, amit Vosch igyekezett is felhasználni ellene, ugyanakkor ezek a sok visszaemlékezések és a lábadozással töltött napok sajnos a történet rovására mentek. És ez nem csak Adu sztorijára igaz, hanem a hotelben rekedtekére is.
Remek ötlet volt még egy Némítót behozni a történetbe, ráadásul azzal, hogy Grace eltántoríthatatlanul kitartott az eredeti célja mellett, nagyszerűen párhuzamot lehetett vonni közte és Evan között. Bár nagyon imádtam a közös párbeszédeiket, mindez akkor sem feledtetni velem azt a tényt, hogy hiába kötötte le végig a figyelmemet, mégis be kell látni azt a tényt, hogy fele annyira sem volt mozgalmas A végtelen tenger, mint Az ötödik hullám. A legbosszantóbb az egészben, hogy rettentően hirtelen ért véget a könyv. Konkrétan olyan érzésem volt, mintha csak a sztori közepén járnánk, erre bumm, nincs több oldal. Értem én, hogy valamivel fent kell tartani az olvasók érdeklődését a trilógia utolsó kötetéig, de ezt szerintem meg lehetett volna oldani kicsit másképpen is.
Azért, hogy ne legyek ilyen negatív, az ezúttal is szinte a háttérben megbúvó romantikus vonallal tökéletesen megvoltam elégedve. Öröm volt olvasni, ahogy egyre jobban elmélyül Adu és Penge kapcsolata, pláne annak fényében, hogy milyen irányt vett a sztori a kitörést követően. És ezzel el is értünk ahhoz a pontig, amikor is már nem tudok tovább spoilermentesen értékelni.
A továbbiakban tehát Spoileresen fejtem ki a véleményemet!
Hazudnék ha azt mondanám, hogy nem lepődtem meg Penge árulásán, de valamilyen szinten mégis fel voltam rá készülve, pláne annak fényében, hogy milyen könnyen is sikerült megszökniük. Ettől függetlenül mégsem egy negatív karakter, merthogy a végén csakis Adu érdekeit nézte azáltal, hogy megsebesítette Porcelánykát és Vosch figyelmét is próbálta elterelni. Őszintén remélem, hogy végül nem halt meg Penge, és az utolsó kötetben vele is találkozunk majd.
De nem csak ez volt az egyedüli csavar a történet során, sőt a földönkívüliek kapcsán kiderült információk értek csak igazán meglepetésként. Alapjaiban változott meg a felállás azzal, hogy kiderült, Voschék is emberek. Kíváncsi leszek, hogy mit kezd ezzel az információval Cassie csapata, illetve természetesen arra is, hogy miképpen fog véget érni a történet.
Értékelés: 7/10.
Összességében a minden szempontból tökéletes első kötet után sokkal többet vártam volna a folytatástól, ezért egy erős hét pontnál többre semmiféleképpen sem tudom értékelni a Végtelen tengert. A kisebb fajta csalódás ellenére sem ment el a kedvem a történettől, hiszen továbbra is szeretem a könyv univerzumát, már csak az erős karakterek miatt is. Remélem még idén megjelenik magyarul a lezáró kötet. 🙂
