Könyvkritika: Jennifer L. Armentrout – Opál (Luxen 3.)

Kicsit belassultak a történések.

A zseniális második kötet után nagy izgalommal és ezzel együtt még nagyobb elvárással vágtam neki a harmadik résznek, talán éppen emiatt csalódtam akkorát az Opálban. És a legmeglepőbb az, hogy mindez akkor tudatosult bennem igazán, miután az utolsó lapot is elfogyasztottam, addig ugyanis szinte letehetetlen volt a számomra, és ennek két oka volt. Egyrészt azért, mert árgus szemekkel vártam, hogy mikor történik már végre valami izgalmas és meghökkentő esemény, másrészt pedig továbbra is imádtam a szereplők között lezajló dialógusokat. De legyünk őszinték, ez a sok-sok romantika engem kicsit kikészített, így mégiscsak be kell látnom, minőségileg egyértelműen alulteljesített még az első regényhez képest is. A továbbiakban azért igyekszem a pozitív részeket is kiemelni, mert szerencsére azért az sem maradt el.

Történetileg ott járunk, ahol az Ónix véget ért, vagyis míg Katie és Damon próbálják feldolgozni a történteket, addig a frissen szabadult Dawsonról sem szabad megfeledkezniük, aki természetesen mielőbb szeretné szerelmét is kiszabadítani a fogságból, célja elérésért pedig hajlandó bármeddig elmenni. Főhőseink tehát igyekeznek kidolgozni egy olyan tervet, ami egyikőjük számára sem végződik végzetes ballépéssel, ám a helyzet csak bonyolódik, amikor visszatér egy rég nem látott ismerős, hogy segítséget kérjen tőlük.

Az alapsztoriból kiindulva merőben érdekes is lehetett volna az Opál, de az írónőnek valamiért most egyáltalán nem sikerült megtalálnia az akció és romantika közötti egyensúlyt, hovatovább, felmerült bennem az a gyanú is, mely szerint e könyv megírásával csak az időhúzás volt az elsődleges szándéka, hogy majd a következő könyvben fejtse ki igazán a fejleményeket. Persze az is előfordulhat, hogy csak én látok bele ilyen dolgokat, és ti legalább annyira a szívetekbe zárjátok a regényt, mint az előző köteteket, nekem legalábbis már akkor is kicsit sok volt Katy és Daemon évődései. Mondom mindezt úgy, hogy továbbra is nagyon szeretem ám a párost, a kettejük közötti kémia pedig bitang erős és megkérdőjelezhetetlen, mégis sikerült átesni a ló túloldalára a rengeteg lelkizés és gondolkodás/tervek készítése miatt, ami már a minőség rovására ment.

Ha mindez nem lenne elég, a mellékszereplők ismét eléggé a háttérbe szorultak, főleg Dee esetében volt szembetűnő. Persze értem én a viselkedését, Katy ignorálása és az Ashel való hirtelen jött barátsága során is megőrizte önmagát, de én mégiscsak jobban beleszerettem volna látni a fejébe. Például szívesen olvastam Ash és Dee egy közös kalandjáról, mondjuk egy Katy és Daemon közös jelenet helyett. Ez sajnos nem jött össze, ellenben a Dawson bevezetése a történtbe már egész jól sült el. Nagyon jól fel lett építve a karakter, akinek a fokozatos megnyílását Katy felé üdítő volt olvasni. Elképesztő mennyi szörnyűséget kellett átélnie, a reményvesztettsége néha engem is egy kissé lehangolt, és pont emiatt bizonyult annyira telitalálatnak.

A könyv borítómodelljei: Pepe Toth és Sztella Tziotziosz

És ahogy az lenni szokott, az utolsó szegmensben ezúttal is spoileresen folytatom tovább az értékelést.

Blake átverése szinte már borítékolható volt, noha én azért reménykedtem, hogy mindez nem fog bekövetkezni. A tettei ellenére továbbra sem tudok teljes mértékben haragudni rá, vagyis továbbra sem vetem meg őt a tettei miatt, hiszen ahogy arra már korábban is utaltam, ő tényleg a körülmények áldozata. Persze most jogosan lehetne feltenni a kérdést, hogy meddig lehet még mentegetni őt, és őszintén szólva magam sem tudom rá a választ, mindenesetre egyelőre kitartok ezen álláspont mellett, aztán meglátjuk, hogy mit hoz a jövő. Ami pedig az átverést illeti, nem kicsit haragszom az írónőre azért, mert pont itt ért véget a történet. Fel voltam készülve, hogy nem fog minden a terv szerint alakulni, de azért Katy csapdába ejtése engem is hideg zuhanyként ért. Kétségkívül tartogathat még meglepetéseket, ahogyan Bethany kiszabadítása is.

Értékelés: 6/10

A rajongói énemet háttérbe szorítva, reálisan csak hat pontot tudok adni a harmadik kötetre. Persze ez korántsem jelenti azt, hogy megbántam volna, amiért időt szakítottam az elolvasására, mert önmagában nem volt ez olyan hű de nagyon rossz, de az eddigiekhez képest gyengébbre sikeredett. Ettől függetlenül nem ment el a kedvem a franchise-tól, valószínűleg még a héten neki is kezdek az Origin olvasásának, ami remélem már az elődökhöz hasonló minőségű lesz.

Kinek ajánlom elolvasásra?

Elsősorban természetesen azoknak, akik már az előző köteteket is olvasták, és itt már tényleg ajánlom az előző könyveket, és nemcsak a jobb minőség miatt, hanem azért, mert akkor jobban fogsz tudni kötődni a szereplőkhöz, ami ebben az esetben szerintem már nem egy elhanyagolható tényező.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.