Felszabadító érzés volt kicsit mást olvasni, ami mégis megmaradt ugyanabban a világban.

Bármennyire is megszerettem Daemon és Katy történetét, idén még csak róluk volt alkalmam olvasni az öt kötet során, éppen ezért elképzelni sem tudjátok mennyire üdítő volt végre egy olyan könyvet a kezeim közé venni, amelyben más karaktereken van a hangsúly, mégis megmaradhattam ebben a jól megszokott és egyben fantasztikusan felépített univerzumban. Ugyanakkor az igazat megvallva, tartottam is egy kicsit attól, hogy mennyire fogja elnyerni a tetszésemet az Obsession, pontosabban lehet-e úgyis érdekes a regény, hogy a korábban már megismert szereplők közül senki sem tűnik fel hosszabb távon. Nos, az elolvasás után bátran jelentem ki, hogy igenis lehetséges. Sőt!

A történet középpontjában az egyetemista Serena áll, akinek a legjobb barátnőjét a szeme láttára ölte meg egy számára megmagyarázhatatlan jelenség, történetesen egy luxen. Ám a végzetes eset előtt Serena olyan információkhoz jut hozzá, amelyek igencsak felkeltik a védelmi minisztérium érdeklődését, éppen ezért Huntert bízzák meg a lány védelmével. Az öntörvényű arum élete pedig szépen lassan megváltozik, ahogyan egyre jobban megismerkedik őrzőjével, majd miután Serena sorsa megpecsételődni látszik, Hunter olyan tettekre szánja el magát, amelyekre talán még a legvadabb álmaiban sem gondolt volna, hogy valaha képes lesz rá. A kérdés már csak az, hogy ez az elhatározás elég lesz-e ahhoz, hogy sikerrel járjanak, és megváltoztassák a kialakulni látszó eseményeket, vagy már mindenhez túl késő?

Már az Obszidián kritikában is megemlítettem, mennyire tudnám díjazni, ha a luxenek mellett az auromokat is lehetőség volna megismerni, ám sajnos erre az öt rész alatt erre nem igazán nem került sor. Most azonban, az Obsession által mindenféle hiányosság pótolva lett, és én ennek végtelenül örülök, hiszen ezáltal remekül bebizonyosodott, hogy egyáltalán nem szabad általánosítani, és minden arumot elkönyvelni a megtestesült gonosznak, köztük is találhatunk barátságosabb példányokat, de ugyanez fordítva is igaz, vagyis nem feltétlenül célszerű minden luxenenben megbízni, mint ahogy az a könyvsorozat elején tűnt. Az univerzum tágítása mellett, tehát sok-sok etikai kérdés merülhetett fel az olvasóban, amit én csakis díjazni tudtam, annyira összetett jellemekkel ruházta fel ugyanis az írónő mind a két fajt, hogy még a könyv végén sem lehetett egyértelmű álláspontot foglalni egyik oldal mellett sem. És ez így volt tökéletesen, merthogy nem minden fekete vagy fehér.

A másik ok, amiért kihagyhatatlan lehetőségnek tartom a luxen rajongók számára elolvasni a könyvet, az egy személy, egészen pontosan Hunter, aki legalább annyira magával ragadó, mint Daemon. Sőt, a nyers modorának köszönhetően talán még egy egészen picit jobbnak és szemtelenebbnek is bizonyult főhősként, mint “vetélytársa”. A legszebb azonban az egészben, hogy a történet során, a folyamatosan tetten érhető jellemfejlődése ellenére sem veszítette el önmagát, továbbra is megmaradt annak, akinek az elején megismerhettük. Szóval, a meneküléses rész ellenére is Serena rendkívül szerencsésnek mondhatja magát, amiért egy ilyen pasit sikerült kifognia. 🙂

Hunterrel ellentétben Serena végig eléggé közömbös maradt a számomra, éppen ezért az életének az alakulása sem fogott meg annyira, mint mondjuk Katy esetében. Egészen egyszerűen nem sikerült olyan szinten mélyíteni, vagy olyan tulajdonságokkal felruházni a karaktert, amiért én most feltétlenül aggódjak a sorsáért. Pedig én tényleg próbálkoztam legalább egy kis együttérzést kicsikarni ha másért nem is, de a legjobb barátnője halála miatt mindenképpen, mégis olyan szinten csak magával volt állandóan elfoglalva, hogy ez a fajta önzősége pont az ellenkezőjét érte el nálam. Persze ha a végén másképp alakulnak a dolgok, és mondjuk úgy ér véget a könyv, ahogy a sztori közepén kirajzolódott – persze miután már elolvastam az Elllenállást, tisztában voltam vele, hogy ez lehetetlenség – akkor valószínűleg enyhén kiakadtam volna, de mivel ez nem történt meg így megmaradt a számomra a szódával elmegy kategóriában.

Értékelés: 8/10.

Mindent összevetve egyáltalán nem bántam meg, amiért esélyt adtam a könyvnek, hovatovább, szerintem nagyon is kellett ez ahhoz, hogy kibővítve az eddigi tudásunkat, még inkább valósághűbb végeredményt kapjunk a luxenekkkel és arumokkal kapcsolatban, az már pedig csak hab volt a tortán, hogy a múltjukkal kapcsolatban is kiderült némi plusz információ. Egy erős nyolc pontnál többet azonban nem tudok adni, de azt hiszem ez is egy nagyon jó végeredmény, nemigaz?

Kinek ajánlom elolvasásra?

Luxen rajongóknak mindenképpen, de ezért hozzátenném, hogy stílusilag nagyon eltér a korábbi kötetektől, nem véletlenül került ki a Vörös pöttyös kategóriából. A regény tele volt túlfutott erotikus jelenetekkel, amikor is az írónő semmit sem bízott a véletlenre, és részletesen leírta az együttléteket. Éppen ezért én olyan 17-18 éves kortól tudnám talán csak ajánlani elolvasásra.