Könyvkritika: Róbert Katalin – Szívből, színből igazán

Nagyon örülök annak, hogy végre-valahára rávettem magam az olvasásra, azt azonban álmomban sem gondoltam volna, hogy ennyire fogom élvezni. Éppen ezért, bátran kijelentem, hogy számomra 2015 a könyvek éve lesz. 🙂 Legutóbb egyébként középiskolás koromban volt könyv a kezemben (természetesen a tankönyveket nem számítva), és akkoriban kész kínzás volt az olvasás. Egy 200 oldalas könyv is két hetembe került, most meg, Róbert Katalin zseniális alkotását, a Szívből, színből igazán-t két nap alatt végeztem ki.

A sorozatoknak köszönhetően nagyon megutáltam már a szerelmi háromszögeket, ám itt annyira zseniálisan volt ábrázolva, hogy egyáltalán nem zavart, ráadásul nem is hétköznapi szerelmi háromszögről volt szó.

Az alaptörténet: Patrik édesanyja meghal egy autóbaleset következtében, ennek következtében a fiú teljesen egyedül marad, ugyanis az édesapja semmibe sem veszi, éppen ezért fogadalmat tesz, miszerint ezentúl senkihez sem fog kötődni, azonban nemsokkal később megismerkedik Alexszel, és mély barátság alakul ki a két fiú között. Ám mivel Patrik fél a szeretettől és a szerelemtől, időközönként hatalmi játékot játszik a fiúval, hogy megnézze, vajon mennyit bír ki a barátságuk. Idővel azonban rájön, hogy többet érez Alex iránt, mint szimpla barátság, ráadásul az érzés kölcsönös, mégis folytatja a játékokat, ráadásul még Alex húgát, Lillát is becserkészi, aki sosem tagadta, mennyire odavan Patrikért…

Ahogy a bevezetőben is említettem, egyáltalán nem hétköznapi szerelmi háromszögről van szó, és ettől annyira fantasztikus a könyv. Logikusan azt várná az ember, hogy egy ilyen helyzetben a testvérpár két tagja között a viszony rendkívül elmérgesedik, és utálják egymást, mégis pont az ellenkezője van a könyvben. Furcsamód ez a helyzet még jobban összekovácsolja Lillát és Alexet, és ez a történet második felében van a legjobban kifejezve. Ráadásul annyira szerethetőek a főhőseink, hogy teljes mértékben megérteném, hogy Patrik miért választaná éppen Lillát vagy Alexet. Bár azt be kell, hogy valljam, természetesen az Alex-Patrik párosnak mégis jobban drukkoltam.

A továbbiakban mindhárom szereplő oldaláról megközelítem a történteket.

Lilla oldaláról: már a legelejétől kezdve gyűlölni akartam a lányt, és ez a kezdetekben sikerült is, hiszen rendkívül elkényeztetett volt, a szüleinek köszönhetően mindent megkapott. Nem értettem, miért akarja annyira Patrikot, mikor tudja mi van a bátyja és a fiú közt, ráadásul az adottságainak köszönhetően bárki mást megkaphatott volna. Ám ahogy haladtunk előre a sztoriban, kezdtem egyre jobban megkedvelni a lányt, ugyanis annyira logikusan lett felépítve a karakter, ráadásul rendkívül nagy és pozitív személyiségfejlődésen megy keresztül, mégis megtartja a főbb tulajdonságait. Látszott rajta, mennyire őrlődik, és racionálisan gondolkodva ő is tudta, mi lenne a helyes cselekedet, mégis próbálta elnyomni magában a negatív gondolatokat, és csak egy cél lebegett a szem előtt: megszerezni Patrikot, vagyis nyerni.

Alex oldaláról: hiába kedveltem meg végül Lillát, egyértelműen annak drukkoltam mindvégig, hogy Patrik Alexet válassza. Alex a kezdetektől fogva rendkívül szerethető karakter, akit tényleg nem lehet nem szeretni. Középső gyerekként nem sok törődést kapott a szüleitől, ráadásul a legtöbb esetben alá is becsülték, ami nyilvánvalóan nem esett jól neki. Alex már régóta tisztában volt azzal, hogy meleg, ám még nem volt annyira magabiztos, hogy felvállalja magát. A történet második felében aztán olyan dolgot követ el, amit nem néztem volna ki belőle, mégsem volt karakteridegen cselekedet, sőt teljes mértékben megértettem őt.

Patrik oldaláról: nagyon izgalmas karakter, tulajdonképpen tele van titkokkal. Sosem hittem volna, hogy találkozok olyannal, aki teljes mértékben heteroszexuálisnak tűnik, mégis a legjobb barátjába szerelmes, aki történetesen fiú. Bár Lillával is szép párt alkotott egy rövid ideig, egyértelműen Alexszel illett össze a legjobban. Imádtam a közös jeleneteiket, hiszen ekkor mutatta meg pontosan Patrik, hogy milyen is valójában. Olyan arcát ismerhettük meg ezáltal, amit csak Alexnek mutatott. Furcsamód még a kettejük közötti lejátszódó hatalmi játékokat is élveztem.

A szülőkről: még mielőtt a lezárásra rátérnék, nem tudok elmenni a szülők mellett. Mélységesen elítélem Patrik édesapját, aki felesége halála után semmit sem törődött fiának. Sőt még olyan szabályokat is állíttatott, aminek köszönhetően még kevésbé kellett elviselnie Patrikot. Alex és Lilla szülei sem voltak sokkal jobbak, és nemcsak amiatt, hogy mennyire a szőnyeg alá seperték a másság kérdését, hanem egyszerűen a nevelési módszereik is megkérdőjelezhető. Ugyanakkor sajnos azt kell, hogy mondjam, sajnos a legtöbb szülő ilyen, éppen ezért volt számomra annyira hétköznapi. Míg Alex anyját valamilyen szinten megértettem, addig az apját egyáltalán.

Figyelem ezentúl Spoileres leszek!

A lezárásról: teljes mértékben úgy alakult a vége, ahogy vártam, és ahogy szerettem volna. Patrik végül Alexet választotta, és addig a pillanatig végig Alexnek kellett bizonygatnia, mennyire szereti a fiút, ám a történet háromnegyedénél végre fordult a kocka, és hajlandó volt a külföldi tanulmányait is feláldozni szerelméért. Mindez azonban nem alakulhatott volna így, ha Lilla nem mond le Patrikról. Pontosabban rájött, hogy tulajdonképpen nem is volt belé szerelmes, csak a bátyja elől akarta lecsapni, hogy ebben is legyőzze. És végiggondolva a történteket, teljesen logikus volt ez a ráébredés, így mindent megtett, hogy összehozza a szerelmespárt. A hirtelen távozása azonban már hagy némi kivetnivalót, hiszen érthető volt a döntése, mégsem úgy kellett volna megoldani, ahogy megtette. És én vártam volna a végére egy kis Lilla-Alex összeborulást, amikor is mindenki megbocsájt egymásnak, ám ez lényegében elmaradt, habár Alex kitért rá, hogy idő kell neki ahhoz, hogy megbocsásson neki.

Értékelés: 10/10.
Nem találtam semmiféle negatívumot a könyvben, ezért megérdemli a maximális pontszámokat. Nem volt benne felesleges karakter, vagy időhúzás, minden tökéletes volt. Időközben a történethez kapcsolódó két novellát is elolvastam, amik szintén fantasztikusak lettek. Ha egyszer lesz folytatás, én tuti vevő leszek rá. Nem maradt más hátra, minthogy megemeljem a nem létező kalapomat Róbert Katalin előtt, amiért ilyen csodálatos könyvet írt. Alig várom a további munkáját. 🙂