Azt hiszem méltó módon ért véget Daemon és Katy története.
Ahhoz képest, hogy csak nemrég találtam rá a könyvsorozatra, így nem kellett várnom éveket, és az öt regényt egymás után elolvashattam, számomra is meghatározóvá vált ez a luxenekkel, arumokkal, hibridekkel és originekkel tarkított világ, és nemcsak azért, mert ez volt eddig a legtöbb kötetből álló olvasmányom, hanem a kellően érdekes főszereplők, a hol előtérben hol pedig háttérben meghúzódó mellékszereplők, valamint az érdekes sztori miatt is, ami néha ugyan megbicsaklott, de összességében mégiscsak egy fantáziadús és izgalmas univerzumot kreált számunkra Jennifer Armentrout, amit minden hibája ellenére élvezet volt olvasni. Az Opposition pedig ha nem koronázta meg az egészet, mégis remekül hozta az utóbbi két könyv színvonalát, szóval azt hiszem tényleg helytálló az a kijelentésem, amely szerint méltón zárult a történet.
A történet majdhogynem ott vette fel fonalát, ahol az Origin véget ért, vagyis a luxenek érkezése óta eltelt két hét, Katy és a többiek pedig semmiféle információval nem rendelkeznek Daemonék felől, amióta a Black család is csatlakozott a megszállókhoz. Aztán persze ez hamar megváltozik, és Caték mellett mi is szembesülünk a luxenek konkrét terveiről, a kérdés már csak az, hogy sikerül-e megakadályozni a céljaik beteljesülését vagy sem. Katyék pedig kénytelenek olyan felekkel szövetségre lépni, akikről álmukban sem gondolták volna, hogy egyszer egy oldalon fognak harcolni. Vajon sikerrel jár a csapat, vagy az általuk ismert világ örökre megváltozik?
Amikor először a kezeim között fogtam a könyvet, meglepődtem azon, mennyire vékony. Az első gondolatom rögtön az volt, hogy egy ilyen kaliberű cselekményt, a megszállást és annak következményeit nem lehet ennyi oldalszámban teljes mértékben elmesélni, aztán persze miután a végére értem, magam is megdöbbentem, hogy bizony majdhogynem lehetséges. Az Opposition ugyanis nem volt tele töltelék jelenettel, ennek köszönhetően pedig még a Daemon-Katy romantikát is sikerült visszaszorítani már-már az egészséges kategóriába. Persze így is előfordult az, hogy nem mindig a legalkalmasabb pillanatban estek egymásnak, de ezt hajlandó vagyok betudni annak, hogy mégiscsak kamaszok, szóval tombolnak a hormonok ezerrel és miegymás. De nem csak a romantika visszaszorítása miatt volt élvezet az olvasás, hanem a mellékszereplők miatt is akik végre aktívan jelen voltak, és tovább színesítették a történetet. A Dee-vel kapcsolatos fejleményeket például kifejezetten üdítő volt végigélni, még annak ellenére is, hogy teljesen kiszámítható irányba haladt a története. Mégis örülök neki, amiért az írónő előállt ezzel a fejleménnyel, Dee-ből ugyanis sosem elég. 🙂
A sztori fő szálát azonban mégiscsak a megszállás adta, így illene erre is kitérni néhány mondat erejéig. Szereplőink kétségkívül most találták szembe magukat a legnagyobb morális kérdésekkel, amelyek ugyan kaphattak volna egy kicsit nagyobb teret is, mégis kellően kifejtették ahhoz, hogy ne lehessen egyértelműen álláspontot foglalni sem az egyik, sem pedig a másik oldalon. Egészen pontosan a Los Angelest érintő döntéshelyzetre gondolok, amikor is roppantul áttudtam érezni Katy és Daemon dilemmáját, kemény döntést voltak kénytelenek meghozni, amivel együtt kellett élniük az életük hátralévő részén. Mégis, belátva a lehetőségeket, ebben a szörnyű helyzetben tényleg nem volt más választásuk. Viszont ami a könyv végén történt eseményeket illeti, nos hazudnék ha azt mondanám, hogy nem támadt némi hiányérzetem…
És ezzel el is érkeztünk ahhoz a szakaszhoz, amikor spoilermentesen már nem lehet tovább értékelni, így az utolsó bekezdést csak akkor ajánlom elolvasni, ha már ti is kivégeztétek a könyvet.
Az arumok aktív bevonását nagyon jó ötletnek tartottam, ám amiért kvázi “csak” ők végeztek a piszkos munkát, magát a harcot túlságosan elcsépeltnek éreztem, hiszen a többieknek jóformán a kisujjukat is alig kellett nyújtaniuk. Egyértelműen több akciót és WTF pillanatokat vártam volna, ami sajnos elmaradt. És ez elszomorít, pláne annak fényében, hogy Daemon és Katy mennyiszer megmutatták már, hogy mire is képesek, gondoljunk csak a Las Vegasban vagy éppen Hunterék házánál történtekre. A csalódottságom azért enyhült egy kicsit a Nancy körül történt események után, az epilógus pedig teljes mértékben lezárta a sztorit, olyannyira, hogy egy tüske sem maradt bennem. Mondjuk Katy édesanyjának megölését továbbra sem tudom hova tenni, pláne annak fényében, hogy valószínűleg úgy halt meg, hogy soha nem ismerte meg a teljes igazságot. Ezt mindenképpen egy nagyon nagy kihagyott lehetőségnek tartom, kicsit többet is foglalkozhattak volna szegény nővel.
Értékelés: 8/10.
Az epilógusnak köszönhetően minden haragom elszállt, megpróbálok csakis a jó pillanatokra visszaemlékezni, amiből azért akadt bőven az öt kötet során. A lehetőségekhez mérten valóban méltón búcsúzott a könyvsorozat, szóval egyáltalán nem bántam meg, amiért esélyt adtam a könyvsorozatnak. Az utazásom ráadásul nem áll meg itt, hiszen bár a spin-off és előzménykötet már elolvastam, de ott van még a három Daemon nézőpontos regény is, így biztosan nem fogok unatkozni az elkövetkező időszakban sem.
