Még mindig nagyon szeretem ám a sorozatot.

Majdnem két évet töltöttem el a Huang család nélkül, mire végre odáig jutottam, hogy most már ismét előveszem a sorozatot. Valójában több tényezős volt ez a tudatos mellőzés, hiszen az időhiány mellett legfőképpen a felirat elmaradása miatt is hoztam meg anno ezt a drasztikus döntést. Most joggal mondhatnátok azt, hogy mégis miért vártam eddig, amikor a Comedy Central már rég leadta a szóban forgó etapot – hovatovább, már a harmadikon is túl vannak – én mégse szívesen kezdtem bele a szinkronos verzióba, mert egyrészt, a koreai akcentus eltűnésével a sorozat egyfajta bája is odaveszett, másrészt pedig feltűnően ugyanazok a magyar hangok, mint a The Goldbergsnél, ami csak még inkább rombolta az illúziót. Végül mégis vettem egy nagy levegőt, és egyben letoltam a második évadot, ami bár minőségileg valóban elmaradt az elsőtől, ettől függetlenül még bőven a nézhető kategórián belül van a sorozat, sőt!

Sok fórumon olvastam azt, hogy a második évadra kisebb-nagyobb koncepcióváltáson esett át a sorozat, ami helyenként bár valóban tetten érhető volt, én mégsem éreztem annyira éles váltásnak. Leginkább az ütős poénok elmaradása, és a korei-amerikai életvitelből adódó különbségek drasztikus csökkenése volt feltűnő. Utóbbi mondjuk még valamilyen szinten érthető is, hiszen előbb-vagy utóbb kénytelenek lettek volna beintegrálódni az új közegbe, de én akkor is túlságosan gyors folyamatnak éreztem az egészet. Persze azért ennek is megvoltak az előnyei, hiszen jött Honey, akivel Jessica remek párost alkotott, jó volt látni, ahogy tűzön-vízen keresztül kitartanak egymásért, még annak ellenére is, hogy személyiségüket tekintve bizony nem feltétlenül állnak annyira közel egymáshoz.

Honey és a kertszomszédság előtérbe helyezésével ellentétben a munkahelyi szálból alaposan visszavettek, amit mondjuk én egyáltalán nem bántam, hiszen sosem sikerült túlságosan megkedvelnem az alkalmazottakat, viszont így a rég megszokott tökéletes családi egyensúly is odalett, és míg Jessica és a többiek, addig Lou valahogy eltűnt, és egy-két kivételtől eltekintve tulajdonképpen már csak töltelékkarakterként funkcionált, ami egyértelműen nagy érvágás volt, még úgy is, hogy nem feltétlenül tartozik a kedvenceim közé a karakter. Ettől függetlenül igenis kijárt volna neki is némi játékidő, ha nem is feltétlen a munkahelyi környezet, hanem valami egészen más miatt.

Ehelyett inkább a gyerekekre helyezték a hangsúlyt, és leszámítva Eddie irritáló osztálytársait, egész jó kis témákat boncolgattak, amelyek által igyekeztek lerombolni egy pár sztereotípiát, és ez azért igenis becsülendő dolog. Az viszont már kevésbé, hogy az írók nem voltak képesek kiaknázni a ’90-es évekből adódó lehetőségeket. Ez alól csakis a Melrose Place tematikájú epizód volt a kivétel, ami valóban frenetikusra sikeredett, számomra ez volt az évad csúcspontja! Hihetetlenül alaposan volt megkoreografálva, kezdve a sorozatból adott részletektől, a felhasznált zenei betéteken át a sorozatra tipikusan jellemző konfliktusok átemelésével, és a végén, Courtney Thorne-Smith vendégszereplésétől majdnem dobtam egy hátast is. Remekül visszaidézte az első évad minőségét, nem hiába néztem meg végül kétszer is egyműs után, ám egyben haragos is voltam, mert ez az epizód remekül bebizonyította, hogy az írókból még nem veszett ki a kreativitás, ezért sem értem, hogy miért valósult meg ez a minőségcsökkenés.

Értékelés: 7/10.

Továbbra is nagyon szeretem a sorozatot, de legyünk reálisak, egy jóindulatú hét pontnál többet sajnos nem tudok adni a látottakra. Kicsikét csalódtam a látottakban, éppen ezért most ismételten parkolópályára teszem egy kicsit a sorozatot, és leghamarabb szerintem majd csak a nyár végén kezdek bele a harmadik etapba. Addig pedig hagyom ülepedni a látottakat, és őszintén bízom benne, hogy a folytatásra visszatér majd az eredeti minőség. Mert ha valami, akkor a Fresh Off the Boat tényleg igazán megérdemelné. Ó, és hátha addig a Comedy Central műsorára tűzni a negyedik évadot is. Tudom, sokat szeretnék, de álmodozni azért csak szabad!  😉