Nagyon is érdemes volt elkészíteni ezt a filmet!

Bármennyire is szerettem volna megvárni a szinkronos premiert – már amennyiben egyáltalán valaha is megvalósul – nem lettem volna képes hónapokig várni rá, éppen ezért már a múlt hétvégén sort kerítettem a Hé, Arnold! tévéfilm folytatásának megnézésére, ráadásul mindenféle felirat nélkül, és milyen jól is tettem. Leírni is nehéz, milyen jól szórakoztam, hiszen tulajdonképpen sokkal többet kaptam, mint amire számítottam. Az önfeledt szórakozáson túl, a régi vissza-visszatérő motívumok miatt felszállva a nosztalgiavonatra, sikerült nagyon hamar visszarepülnöm az időben, és olyan emlékek tértek vissza, amikről azt hittem már rég elfelejtettem. A születésnapom közeledtével pedig nem is kívánhattam volna szebb ajándékot! 🙂

A történet ott veszi fel a fonalát, ahol a sorozat abbamaradt, vagyis Arnoldék továbbra is az ötödik osztályba járnak, ám a fiúnak egyre jobban hiányzik rég nem látott szülei, amikor pedig a sors lehetőséget kínál a számára, hogy utánajárjon pontosan mi is történhetett velük, az osztálytársai és barátai segítsége révén nem szalasztják el ezt a soha vissza nem térő alkalmat. Aztán persze hamar kiderül, hogy korántsem a véletlennek köszönhető a San Lorenzoi kirándulásuk, amely az érkezésüket követően rögtön valami egészen mássá alakul át. A kérdés már csak az, hogy megéri mindent kockára tenni, a barátságtól kezdve az életükön át, vagy mindez hiába való küzdelemnek bizonyul a nap végén?

Mindig is az volt a sorozat egyik legnagyobb erőssége, hogy viszonylag megmaradt a realitás talaján. Itt nem a tenger mélyén lévő beszélő szivacs és társai, esetleg babák, vagy éppen az állatok nyelvén értő lányról szólt a történet, hanem egy csapat általános iskolás gyerekről, élükön egy kissé szokatlan, amerikai futballfejű, ám annál empatikusabb gyerekkel. És ez nagy örömömre a folytatás során is megmaradt, legalábbis egészen a végéig. Szerencsére a dzsungelben sem történtek ám annyira eget rengető események, amely miatt megváltozna a sorozatról eddig megalkotott kép, bár Arnold szülei kapcsán kicsit változtattam volna a sztorin, de még egyszer hangsúlyozom, így sem volt rossz.

Talán nem is a történet miatt érdemes egy esélyt adni a filmnek, hanem a nagy adag nosztalgiafaktor miatt, a hozzám hasonlóan 90-es években születtek számára például egyenesen receptre írnám fel megtekintésre. Fura belegondolni, hogy amikor a sorozat itthon futott, majdnem egyidős voltam Arnoldékkal. Ezáltal nem kevés paradoxon érzés volt a számomra a számomra, hogy míg én mára egyetemista lettem, addig ők még mindig ugyanazokat az iskolapadokat koptatják. Ugyanakkor ennek is megvoltak a varázsai, a jól bevált motívumok pedig ezúttal is jelen voltak, mint például amikor Arnold elhagyja a házat, akkor a több állat is azonnal kifut, vagy éppen Helga szerelmes monológjai Arnold iránt, majd jön a szokásos arcon csapás, és így tovább. Nem szeretnék minden poént lelőni, hátha lesznek még hozzám hasonlóak, akiknek csak a film nézése közben ugranak be ezek a rég elfeledett jelenetek.

A poénok mellett a szarkazmus is erősen jelen volt ám, elég csak az egyik lakó megdöbbenésére gondolni, amikor megjegyzi, hogy hogyan tudja megenni a malac a bacont. Ezen például jó hangosan felnevettem, még szerencse, hogy a délelőttöt választottam tökéletes időpontnak. Rajtuk kívül még sok más, de az idő rövidsége miatt sajnos korántsem jut mindenkire annyi idő, mint amennyit megérdemelne. Öröm az ürömben, hogy a készítők így is a lehető legaktívabban használták ki a rendelkezésre álló keretet. Ó, és még mielőtt elfelejteném, rettentően örültem annak, amiért meg sem próbálták a technika fejlődésével beleerőszakolni a filmbe, és nem törekedtek az újrarajzolásra, sokkal inkább finomítottak a vonásokon, de a szereplők megmaradtak olyannak, mint ahogyan megismertük őket anno.

Értékelés: 10/10.

Ódákat tudnék még zengeni a látottakról, mégis itt most befejezem, mert akkor már túlságosan spoileres lennék. A helyenként kiszámítható jelenetek ellenére is simám megadom a maximális tíz pontot, és most lehet, hogy előtört a rajongói énem, de tudjátok mit, azt hiszem ez most belefér. Egyértelműen megérte elkészíteni a folytatást, sok, eddig tisztázatlan kérdésre kaptunk választ, pont került egy-két nyitva hagyott szál végére, ráadásul bónuszként még Arnold vezetéknevéről is lehullt a lepel. Egyedül csak azt sajnálom, amiért csak egy film erejéig támasztották fel a sorozatot. Na és persze azt, hogy az előre nagy csinnadrattával beharangozott meleg karakter szerepeltetése Arnoldék tanárának személyében sem úgy sült el, ahogy az várható lett volna. Ha előzetesen nem botlok ebbe a hírbe fel sem tűnt volna, hiszen végül semmi sem utalt rá a képernyőn, egy baráti puszit leszámítva. De ennek ellenére is kitartok a tíz pont mellett, nektek pedig jó szórakozást kívánok a film megtekintéséhez! 🙂