Teen Wolf (Farkasbőrben): A hatodik és egyben utolsó évadról

Egy-két érthetetlen szál ellenére méltón búcsúzott a sorozat.

Miután a múlthéten egy nagy múltidézés keretein belül megírtam a sorozathoz fűződő viszonyomat, a héten én is sort kerítettem a hatodik évad második felére, amely olyan addiktívnek bizonyult, hogy ha tehettem volna, akkor egy teljes nap alatt megnéztem ezt a tíz epizódot, ehelyett elosztottam két napra. Mindent összevéve szerintem igenis odatették magukat az írók, és a lehetőséghez na meg persze a rendelkezdésre álló költségvetéshez képest megtartották az eddig megszokott minőséget, és bár ha sok WTF jelenetet már nem tudott szállítani a sorozat, ettől függetlenül élveztem minden percét a darálásnak. Az évad második felét pedig nehezen lehetne racionálisan értékelni, amihez nagyban hozzájárul a rég nem látott karakterek folyamatos visszatérése. A finálé pedig, hagyott nyitva kérdéseket és néhány logikátlan jelenetet, mégis hűen tükrözte a sorozat hat évét, szóval igenis elégedett vagyok a látottakkal.

És akkor, ahogy az lenni szokott, a továbbiakban még egyszer, utoljára, spoileresen fogom kitárgyalni az utolsó részeket.

Ahogy azt már korábban is említettem, az évad első fele a szellemlovasokról szólt, amikor is olyan szinten emelték ki Stiles karakterét, hogy Dylan O’Brien alig szerepelt a sorozatban, mégsem volt érezhető a hiánya. Nem tudom, hogy eredetileg is ez volt a terv, vagy a balesetét követően íródott át ilyen formájúvá a forgatókönyv, de tény, hogy remekül kihasználták az eltűnéséből, vagyis jobban mondva a kitörlésével együtt járó momentumokat. Kellően izgalmas maradt végig a sztori, nagyon tetszett Scotték fokozatos felismerése, az őket érintő megváltozott dolgokkal kapcsolatban, de a legjobb az egészben mégiscsak az volt, ahogy bemutatták, hogy egy ember mennyire képes befolyásolni és alakítani a körülötte élők életét. Az igazat megvallva nekem ezek az epizódok sokkal jobban bejöttek, mint a szellemlovasokkal való nagy szembeszállás, habár annak is megvoltak az előnyei, elég csak Peterre gondolni.

Tulajdonképpen ahogyan véget ért a félévad, már ez az epizód is felért volna egy sorozatzáróval, hiszen míg Stiles felvételt nyert az FBI nyári programjába, addig a többiek javában készültek főiskolai életük előkészítésével, éppen ezért aggódtam egy kicsit, vajon sikerülni fog-e ennél is jobb a második kiadásban. A készítők végül szerencsére rám cáfoltak, és még a szellemlovasoknál is összetettebb utolsó tíz epizódot kaptunk, amelyben a rövid idő ellenére is egy csodálatos karakterfejlődésnek lehettünk szemtanúi Theo személyében. Az ötödik évados bemutatkozása óta rengeteget csiszolódott, ami a fináléban érte el egyértelműen a csúcspontot, amikor sikerült elvennie az egyik ellenség fájdalmát. Bár mindig is kedveltem a karaktert a kiszámíthatatlanságának köszönhetően, együttérezni sosem tudtam vele, hiszen amit anno a nővérével tett, az több mint felháborító. Aztán ahogy ismét a képbe került, és szépen lassan rájött, hogy csak jó lenne egy falkába tartozni, úgy váltotta ki belőlem is az empátiámat. Az sajnos nem derült ki, hogy végül maradt-e Scottékkal, de bízom benne, hogy igen.

De nemcsak Theo volt a hatodik szezon különlegessége, hanem maga a sztori is, méghozzá az, ahogyan összekapcsolódott az évad első és a második fele. Nagyon örültem annak, amiért a két félévad között volt átfedés, és végre egyértelmű következményei voltak annak, amiért főhőseink felülírták a szellemlovasok elképzeléseit. Ráadásul úgy, hogy a mitológiai elem pusztán csak kellék volt, és valójában az emberei kapcsolatokon volt a hangsúly, amit az írók ki is használtak rendesen. Sosem hittem volna, hogy Gerard mellett fel tud még vonultatni a sorozat egy még ellenszenvesebb karakter, mégis sikerült Monroe személyében. Egy bizonyos pontig még érthető volt a bosszúhadjárata, mert tényleg egész jól megalapozták a történetét, ám miután már az ártatlan embereket is simán feláldozta a természetfölötti fajok kiíratása érdekében, már nem láttam mást, mintegy igazán őrült karaktert. És ezzel el is érkeztünk az utolsó részhez.

A finálé valóban mindent ütött. A sok-sok visszatérő egészen egyszerűen elvitte a show-t, Lydia és Jackson összeborulásánál konkrétan majdnem felvisítottam, de Derek és Stiles találkozásának elmesélésekor is hangosan felnevettem, annyira tipikus Teen Wolf húzás volt. Minden hibája ellenére elégedett vagyok az utolsó epizóddal, amiért nem lett teljes mértékben happy end, ugyanakkor azért egy kicsit haragszom, amiért nem voltak elég tökösek ahhoz, hogy a jó előre belebegtetett négy haláleset közül egy fontos sem volt. Ahogyan ezt az egész Scott és Malia páros erőltetését sem nagyon értettem. Kétségkívül próbálták megalapozni, de mégis több szempontból is vérzett az egész: először is Scott és Kira sosem szakítottak egymással, ahogyan Malia és Stiles sem, de miután Stiles összejött Lydiával, nehezen lehetne ezt felróni hibaként, azt már viszont igen, hogy egészen idáig semmiféle vonzódást nem mutatott egymás iránt Scott és Malia. Véleményem szerint jobb lett volna meghagyni Scottot szinglinek, hiszen eddig mindig kapcsolatból kapcsolatba ugrott, kivétel a hatodik évad.

Értékelés: 8/10.

Mindent összevetve kitűnően hozta a negyedik évadtól tapasztalt minőséget az utolsó etap is, éppen ezért szigorúan racionálisan pontozva egy erős nyolc pontot megérdemel az utolsó felvonás. A finálé pedig bár tartalmazott néhány érthetetlen pillanatot – Anuk-Itét is nagyon könnyedén elintézték – mégis úgy volt jó ahogy. Miután véget ért, nem álltam fel keserű szájízzel a székemből, ennek pedig igazán örülök. Szóval, nagyon fog hiányozni a sorozat, mégis valahol örülök, amiért pont került a végére. Monroe túlélésével pedig adott az esély arra a bizonyos rebootra.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.