Shadowhunters: A második évadról

Sok-sok kihagyott lehetőségeket szalasztott el a sorozat.

Bármennyire is bejön nekem a sorozat, azt azért be kell ismerni, már az első évadban sem stimmelt minden, de gondoltam kell az íróknak egy kis idő, hogy összecsiszolódjanak egy kicsit, és a kellően izgalmas évadzáró epizód után egy még szuperebb második etapot tegyenek le az asztalra, hovatovább, titkon még abban is reménykedtem,  hogy a guilty pleasure kategórián is sikerül túlnőniük. Sajnos ez nem jött össze. Ezzel paralel módon viszont a színészek játéka látványos alakuláson esett át. A legbosszantóbb az egészben, hogy igenis lett volna potenciál a sztoriban, és ez főleg akkor volt érezhető, amikor erőteljesen eltértek a könyvek világától és egy tollvonással megöltek egy viszonylag fontos karaktert, ám sem előtte sem pedig utána nem történtek eget rengetően meglepő események…

És akkor, ahogy az lenni szokott, a továbbiakban spoileresen fejtem ki a látottakról a véleményem!

Tényleg le a kalappal az írók előtt, amiért Jocelyn megölésével képesek voltak ennyire megváltoztatni a történet eseményeit, ami mind szép és jó, de ha figyelembe veszem azt ezt követő részeket, értelme valójában nem sok volt. Joggal várhatná az ember, hogy egy ilyen tragédia csak nagyobb hajtóerő lesz Clary számára a bosszúra, sőt valahol még a közte és Alec közt kitapintható ellenszenv kiélezésére is fel voltam készülve, ehhez képest nem történt szinte semmilyen előrelépés avagy valódi gyász sem. Persze idő se nagyon lett volna az utóbbi folyamatra, hiszen a világot továbbra is meg kellett menteni Valentine tervének megakadályozásával, de Clary még csak meg sem próbálkozott vele, hanem rögtön Simon karjaiba rohant. És ezzel el is érkeztünk a leginkább vitatott pontjához.

Elég sok páros kombinációt láthattunk ez alatt a röpke húsz epizód alatt, amelyek közül a legtöbbet nem éreztem egyértelműen meglapozottnak. Túlságosan hirtelen jöttek össze majd értek véget ezek a „kapcsolatok”, és akkor a hirtelen fellángolásokat még csak nem is vettem számításba. Ezt még annak sem lehet betudni, hogy kvázi fiatal felnőttekről van szó. A logikátlanságot azonban valamilyen szinten palástolta a színeszek között megbújó kémia, elég csak mondjuk a Simon-Maia vagy éppen az Isabelle-Raphael párokra gondolni, ráadásul az utóbbi esetben elég sok a rejtély Rafael oldaláról, amit remélem a későbbiekben jobban ki fognak fejteni, és nem hagyják majd veszni a kettejük közt kialakult vonzalmat. Nem mellesleg, pedig ez egy remek lehetőség lenne arra, hogy Isabelle még inkább a középpontba kerüljön, amit igazán megérdemelne már, mert a Lightwood családban nem Alec az egyetlen, akire érdemes időt szánni.

És ha már szóba került Alec, akkor nem szabad elfelejtkezni Magnusról sem. A sorozat biztos pontját kétségkívül ők képviselték, majdhogynem a kezdetektől fogva, éppen ezért ért engem kicsit hideg zuhanyként a kapcsolatuk alakulása az évad vége felé. Bármennyire is próbálták megalapozni a szakításukat azáltal, hogy érdekellentétekre került a hangsúly, mégis néha az volt az érzésem, hogy a bolhából csinálnak elefántot, és csak az időhúzás volt a szándékuk, na meg a végén bekövetkező nagy összeborulás. Merthogy egy pillanatig sem hittem el, hogy tartós lesz ez az állapot kettejük közt, mindennek ellenére mégsem éltem át negatívumként az esetet, már csak azért sem, mert külön-külön is erős karakternek bizonyultak.

Az évad legnagyobb meglepetése számomra a színészi játékok fejlődése volt, és ez igaz tulajdonképpen mindenkire, míg az eddig is erős alakítást nyújtó színész, végre kiaknázta tehetségét Valentine szerepében. A sok-sok fenyegetést követően éppen itt volt az ideje, hogy megmutassa kicsit a könyörtelenebb oldalát is, Jace megölése, na meg Jonathan feláldozása pedig remek alkalomnak bizonyultak, még annak ellenére is, hogy biztosra vettem, egyik eset sem bizonyul majd végzetesnek. Jonathan egyébként rövid időn belül még az apján is túltett, éppen ezért örülök annyira, hogy bár Valentine sorsa végre megpecsételődött, nem maradunk őrült szereplő nélkül. Clary-ék pedig csak nyugodtan legyenek abban a hitben, hogy minden veszély elhárult. Ez a féle optimizmusuk egyébként már a no comment kategória.

Értékelés: 7/10.

Bármennyire is volt élvezetesebb heti szinten nézni a színész játék erősödése, no meg a rendszerint rész végén jelentkező mini cliffhangerek miatt, minőségileg nem tudott tovább lépni a sorozat, az évadzáró epizód pedig közel sem bírt akkora jelentőséggel, mint amennyit érhetett volna, éppen ezért joggal adok csupán hét pontot a látottakra. Azért remélem, hogy a harmadik etapban bekövetkezik majd a fejlődés.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.