Évértékelés 2017: Az öt kedvenc filmem

2017 egyértelműen nem a filmek terén marad meg számomra.

Azt már tavaly is pedzegettem, hogy az utóbbi években mennyire lemondtam a filmekről, ám arra én sem számítottam, hogy 2017-ben csak mindössze kilenc filmnek fogok esélyt adni, amelyek közül egyik sem ebben az évben készült. Tudom, ez az én nagy szégyenem, amit tényleg nagyon sajnálok, éppen ezért ezt az arányt 2018-ban igyekszem legalább megduplázni, ha nem triplázni, ami szerintem könnyedén összejön majd, lévén idén már most sok olyan film fog kijönni, amiket nagyon várok már.

Na de visszatérve a cikk konkrét céljára, jöjjön inkább az az öt alkotás, amely a maguk módján megmaradt az emlékezetemben annyira, hogy bátran helyet foglaljanak a továbbiakban.


Holding the Man (Ne engedd el) [2015]

Az alapsztori elolvasása után felkészültem rá, hogy lelkileg nem lesz könnyű megnézni a filmet, ám a végeredményre mégsem voltam felkészülve. Ebben az LMBT filmben többszörösen komoly témákat pedzegettek az írók, amelyek ráadásul igaz történet alapján íródtak. Vegyük csak a két középiskolás főszereplőnket, a népszerű focista John és a színésznek készülő Timothy a külső vélemények, bántások ellenére is hosszú éveken keresztül kitartanak egymás mellett, egészen a szörnyű betegség kialakulásáig. Már eleve az nagy szó, hogy a srácok ennyire ragaszkodnak egymáshoz, pláne a ’80-as, ’90-es évek korában, amikor még annyira sem lehetett könnyű melegnek lenni, mint manapság, és amikor éppen egyenesbe jöhetett volna az életük, bekopogtatott az ablakon az AIDS. A betegség súlyosbodását követően pedig csak még drámaibb lett a vonal, amit a vége egyértelműen megkoronázott. Minden szempontból megterhelő volt a számomra végignézni a filmet, ám mégsem cserélném egy egyetlenegy percét sem. Rég találkoztam már egy ennyire szomorú filmmel, amit legszívesebben szívből ajánlanék mindenkinek, de legfőképpen azoknak, akik nem ódzkodnak ettől a témától.


Love, Rosie (Ahol a szivárvány véget ér) [2014]

Sam Claflin nevét megjegyeztem magamnak, aki Az éhezők viadala után a Mielőtt megismertelekben is majdhogynem felejthetetlen alakítást nyújtott, éppen ezért gondoltam bepróbálkozok egy régebbi alkotásával, és milyen jól tettem. A Love, Rosie amilyen könnyeden, már-már vígjátékszerűen nyitott, úgy tértünk át lassan a dramedy kategóriába, majd végül bár happy enddel végződött a sztori, mégis elgondolkodtatott azon, hogy egyes döntéseink milyen mértékben képesek befolyásolni a jövőnket. Arról pedig nem is szólva, hogy Sam mellett Lily Collins is nagyon tehetségesen hozta a szerepét, a hab a tortán pedig a két színész közötti kémia volt, ami nagyban előrelendítette az olykor néha picit unalmasabb jeleneteket is. Mindenesetre egyáltalán nem bántam meg, amiért esélyt adtam a filmnek, úgyhogy a listán is itt a helye. 🙂


Love the Coopers (Káosz karácsonyra) [2015]

Mindig is gyengéim voltak az olyan filmek, ahol egy család teljesen hétköznapi élete van terítéken, és ez alól a Love the Coopers sem kivétel. Nem volt is semmiféle nagyívű szál vagy váratlan fordulat, csupán kiszámíthatóan hétköznapi jelenségek, amelyek viszont olyan szépen lettek tálalva, hogy bőven kikapcsolt arra a másfél órára, amíg a filmet néztem. A színészek többsége pedig egy kis pluszt is hozzátett a karaktereikhez, szóval ha netalántán azon gondolkodnál, érdemes-e esélyt adni erre a 2016-ban készült néhol drámai felütésű ám annál romantikusabb családi vígjátékra, akkor hajrá, szerintem nem fogjátok megbánni. A közeljövőben mindenképpen szeretnék bővebben is kitérni a filmre egy másik posztban.


Nerve (Idegpálya)  [2016]

Sok fórumon lehúzták Emma Roberts és Dave Franco közös filmjét a meglehetősen gyatra történetvezetés, és a könyvtől való megannyi eltérés miatt, nekem azonban nagyon is bejött a Nerve. Noha utóbbiról, vagyis a könyvhűségről nem tudok nyilatkozni, mivel még nem olvastam a könyvet – de tervbe van véve – a gyenge cselekményszállal azonban már vitába szállnék. Véleményem szerint igenis kihozták a történetből illetve karaktereikből a maximumot a színészek, a végeredmény pedig egy a figyelmet remekül lekötő alkotás lesz. Persze tény, hogy nem ezzel fogják megváltani a világot, és Emma Roberts is tud ennél azért sokkal jobb lenni, mégis nekem tetszett annyira a film, hogy beleférjen ebbe az ötösfogatba.


The Family Stone (Kőkemény család) [2005]

Az oldal régebbi olvasói számára biztosan ismerős lehet a film címe, nem véletlenül, hiszen a 2016-os karácsonyi filmajánló posztban is feltűnt kakukktojásként, hiszen ez volt az egyetlenegy, amit még magam sem láttam. Nos, ezt a hiányosságomat a legutóbbi karácsonykor pótoltam, és egyáltalán nem bántam meg! Az alaptörténeten felül még egy olyan pluszt is hordott a film Diane Keaton karakterén keresztül, amit fájóan szép volt végignézni. Amiatt pedig nagyon is tisztelni tudom a készítőket, hogy nem erre a szálra tették a hangsúlyt, ahogyan azt is, hogy nem ezzel adták el a filmet annak idején, pedig nagyon is megtehették volna. De akárcsak a Love the Coopers esetében, többet most nem szándékoznék írni a filmről, majd egy külön posztban.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.