Végtelenül szomorú vagyok.

Ugyanis olyan szinten sikerült tökéletesen megoldani minden egyes apróbb momentumot is a pilotban, hogy konkrétan engem már most sikerült egyértelműen berántaniuk, éppen ezért vagyok most nem kicsit bosszús, amiért Amerikában viszont instant bukós lett a Life Sentence. Pedig ha csak a minőséget veszem figyelembe, egyértelműen megérdemelt volna legalább egy bizonyítást. De úgy tűnik, ideje belátni, hogy a The CW-n már nem képesek megélni az effajta egyszerű, nő vagy éppen családközpontú dramedy-k. Ami szomorú. Nagyon, nagyon szomorú, pláne egy olyan világban, ahol csak most kerültek terítékre igazán a szexuális zaklatások és a nők megkülönböztetése. Na de kicsit eltértem a tárgytól, így lássuk inkább Lucy Hale legfrissebb sorozatának bemutatóját.

A történet középpontjában a halálos betegségben szenvedő Stella áll, aki amióta megtudta, hogy rákos, eszerint rendezte be életét, amiben családja is maximálisan támogatja. A gondok akkor kezdődnek, amikor kiderül, hogy mégis sikerült a lehetetlen, és legyőzte a szörnyű kórt, Stellának tehát nem marad más lehetősége, mint újrapozicionálja életét, és szembenézzen korábbi tettei következményével. És ha mindez nem lenne elég, még a családja is robbant néhány bombát körülötte, amelyek közül nem biztos, hogy mindet meglehet oldani…

Még mielőtt bármi konkrétumra kitérnék, szeretném leszögezni, hogy Lucy Hale mennyire fürdött a szerepben. Olyan szintű átéléssel, átszellemüléssel hozta végig a karaktert, amit öröm volt nézni. Remekül alkalmazkodott a helyzetekhez, a drámai jelenetekből egy szempillantás alatt képes volt átváltani bohókás stílusban, a rész elején lévő könnyes jelenete pedig rendkívül élethű volt. Mondom mindezt úgy, hogy sem a Pretty Little Liars-t, sem pedig a korábbi sorozatait nem láttam. Már csak miatt érdemes volt belenézni a pilotba, de őszintén szólva nem csak miatta, hanem az egész milliő miatt maradtam végül.

Merthogy igen érdekes és egyedi sztorival rendelkezik a Life Sentence, amit első blikkre jómagam is jobban eltudtam volna képzelni egy egész estés filmként, de lévén mivel nem lesz második évad, így így fel lehet fogni egy hosszabbra sikerült filmsorozatként is a maga 13×42 percével. Na de elég is búskomorságból, mert a témája ellenére korántsem ilyen hangulatot árasztott a pilot. Sőt, ahhoz képest, hogy főhősünk rákkal küzdött, mi ebből csak egy igen vékony szeletet kaptunk, tehát senki se számítson egy a Chasing Life-hoz hasonló szituációhoz, mert itt sokkal inkább a továbblépésről volt szó, ami lehet komoly vagy komolytalan, de korántsem érdektelen.

Igen, tisztában vagyok vele, hogy mennyi patront ellőttek az írók már az első rész alatt is, amelyek közül több is a kiszámítható kategóriát súrolta, de banyek, egyáltalán nem érdekel, amíg ilyen körülmények között vázolják az egészet. Arról nem is beszélve, hogy mennyire sikerült már egyetlen egy epizód során is megfogniuk majdnem az összes karakternek. Mindenkinek sikerült megcsillogtatni legalább egy olyan jellemvonást, ami miatt érdekel a további sorsuk. A szülőkre ez mindenképpen igaz, ahogy a bátyóra is – bár az ő esetében kétségkívül sokat nyom a lantban, hogy CW-s kaliberű színészt castingoltak rá – egyedül a nővérrel kellett egy kicsit megbirkóznom, akit nem nagyon tudtam hova tenni, remélem a folytatásban ezen változtatni fognak.

Értékelés: 10/10.

Az idei tévés évad egyik legjobb pilotjához volt szerencsém, CW-s mércével nézve pedig magasan túlszárnyalta a Dynasty-Valor-No Tomorrow-Frequency vonalat, éppen ezért fájó számomra, hogy ilyen hamar megbukott. Félre ne értsetek, fel voltam rá készülve, hogy nem feltétlenül ez lesz a nézők kedvence, na de arra nagyon nem, hogy kvázi a premierjével elkezdje a hattyúdalát. Most már csak abban reménykedem, hogy a készítők valamilyen szinten fel voltak készülve erre az eshetőségre is, és nem jár úgy, mint mondjuk a Star-Crossed vagy éppen a The Tomorrow People, ahol bizony maradtak cliffhangerek a végére…